Figyeltem a legkülönfélébb (nem magyar) hírtelevíziókat, hogy a szerkesztőik szemében minek van nagyobb hírértéke, azaz mit sorolnak a hírfolyamban előbbre és mit hátrébb. Gázáé volt a vitathatatlan elsőbbség, már csak a polgári áldozatok jelentékeny száma miatt is.

Egy ponton azonban minden megfordult. Amikor július 17-én egy mindmáig ismeretlen helyről és kézből indított rakéta a kelet-ukrajnai „harci térség”, de minden vitán felül az orosz lázadók uralta terület fölött megsemmisítette a Malaysia Airlines Amszterdamból Kuala Lumpur felé tartó MH17 kódjelű járatát s vele majdnem 300 embert, hiába emelkedett a gázai áldozatok száma exponenciálisan s hiába számoltak be a tudósítások az izraeliek immár szárazföldi akcióiról, a repülőgép-katasztrófa valósággal lesöpörte Gázát az „elsőbbségi listáról”. Nem csoda, három okból sem. Az egyik ok: a hollandon kívül túl sok nemzet ártatlan állampolgára esett áldozatul a rakétatámadásnak. A másik: fölsejlett az esélye annak, hogy ezúttal „tetten lehet érni” Vlagyimir Putyint. És volt egy harmadik is: az orosz milicisták megalázó közönnyel kezelték a holttesteket, és napokon át szabadon garázdálkodtak a roncsok között.

Avégett, hogy civilizált módon folyjék a katasztrófa kivizsgálása, megállás nélkül csengtek a telefonok Putyin, Obama, Merkel, Cameron, a holland és az ausztrál miniszterelnök forró drótjain. De semmi sem változtatott azon az általános nyugati vélekedésen, hogy a gépet oroszok (ukrajnaiak, esetleg határon túliak) lőtték le, és se erejük, se eszközük nem volna (páncélozott szállító járművek, harckocsik, légelhárító rakéták), ha Putyin Oroszországa nem támogatná minden erővel a donyeck–luganszki szeparatistákat.

Izrael háborúja eközben „magánüggyé” fokozódott le. Szinte úgy, mint 1956-ban a magyar forradalom erőszakos eltiprása. Mert akkor is zajlott vele gyakorlatilag párhuzamosan egy másik, sokkal nagyobb tétekre menő háború: a szuezi válság, Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael agressziója Egyiptom ellen. Akkor és abban a világpolitikai környezetben a nemzetek közösségének figyelme szinte teljesen elfordult a Varsói Szerződést felmondó, önnön semlegességét kihirdető Magyarországtól, holott (Jugoszlávia után) egy újabb kommunista ország akart leszakadni a szovjet impériumról.

Ennek oka az amerikai magatartásban keresendő. Az Egyesült Államokat nagyságrendekkel jobban foglalkoztatta barátainak és szövetségeseinek egyiptomi hadjárata, mint a magyar forradalom. Nem arra figyelt – néhány panaszos szón kívül –, hogy a kommunista tömb meggyengül, hanem arra, hogy Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael leplezetlen agressziója esetleg a Szovjetunió karjai közé sodorja a szuezi csatornát államosító Egyiptomot és talán a fél arab világot. Éppen ezért Eisenhower elnök és külügyminisztere, Dulles habozás nélkül az arab nacionalizmus mellé állt, és pénzügyivel kombinált politikai zsarolással kikényszerítette a támadók visszavonulását. Miközben Magyarországért az ujját nem mozdította, amiért – például – Konrad Adenauer nyugatnémet kancellártól nyilvános letolást kapott. De nem csak Adenauert, a fél világot megdöbbentette, hogy a hidegháború hosszú évei után az amerikai küldött együtt szavaz a szovjettel a britek és a franciák ellenében az ENSZ Biztonsági Tanácsában! (Nota bene: az amerikaiak számítása nem jött be, mert Hruscsov egy ponton háborúval fenyegette meg az agresszorokat, s végül Nasszer az ő dicséretét zengte, holott pontosan tudta, hogy megmenekülését az amerikaiaknak köszönheti…)

Azóta fél évszázad telt el, de még mindig eleven az emléke annak, hogy a magyar forradalom „árnyékba” szorult a szuezi válság mellett, amiképp most Gázával történt Ukrajnához képest. Nem csoda. Ha meggondoljuk, Izraelt leszámítva Gáza sorsának semmilyen komoly nemzetközi tétje nincsen. Viszont ha Putyin nyakába lehet varrni – mint bűnpártolónak, bűnrészesnek – a malajziai gép szörnyű katasztrófáját, akkor szabaddá nyílhat az út Oroszország elszigetelése, immár komoly szankciókkal való megbüntetése előtt, amit gőzerővel szorgalmaz az Egyesült Államok és Nagy-Britannia.

De ezen a ponton újabb párhuzamra bukkanok. A szuezi válság olyan megosztottságot „termelt ki” a NATO-n belül, amire soha nem volt példa. Ugyanezt a minősítést nem használnám a mai helyzetre, de ami Putyinék megbüntetését illeti, látni való, hogy azok az országok – élükön Német- és Olaszországgal – amelyeknek a gazdasága az orosz energiaimport nélkül nem működik, jóval vonakodóbbak, mint az orosz kőolajtól és gáztól nem függő amerikaiak és britek. No meg: mint kiderült, a (mindig) képmutató Nagy- Britannia – Cameron miniszterelnök cáfolata dacára – folyamatosan „érzékeny” fegyvereket szállít az oroszoknak, Franciaország meg két hadihajóval tartozik nekik, aminek az áráról nem szívesen mondana le. Ilyenformán az Ukrajna hovatartozásáért vívott háború, ahol is a nyugati bulvárnarratívában a gonosz „ázsiai” oroszok állnak szemben a függetlenségre és „európaiságra” vágyó ukránokkal, félig-meddig döntetlenre áll.

Én magam nem hiszem, hogy akkora bőrt lehetne lehúzni a repülőgép-szerencsétlenségről, hogy Putyint letérdepeltessék. ’56 két háborúja sajátos tanulságot kínál: a Szovjetunió nyers erőszakkal birtokon belül tartotta Magyarországot és megszerezte magának az arab világ rokonszenvét, holott – elvileg – történhetett volna fordítva is. A világ azóta megváltozott, de azért nem „annyira”…

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!