Aczél Endre: Titkok világa

Noha nem mondanám, hogy a világsajtót nagyon felizgatta Orbán Viktor moszkvai látogatása, a Bloomberg hírügynökség egyike volt azon keveseknek, akik ezt a kifejezést használták a „paksi pacsi” létrejöttének leírására, és alighanem joggal. Éspedig azért, mert a miniszterelnök politikai pályafutásának kezdetétől mindent gyanúsnak talált, ami szovjet, illetve orosz. Alighanem untatnám a T. Olvasót annak az idézetzuhatagnak a felidézésével, ami ezt az állítást alátámasztja. Ezekkel van tele vagy egy hét óta az egész magyar sajtó. Szó, mi szó, a magyar szociálliberális kormányzatok (1994–98, 2002–2010) „orosz irányban” egyetlen olyan lépést sem tudtak tenni, ami bele nem ütközött volna tágabb értelemben a Fidesz, szűkebb értelemben Orbán kritikájába. Ha Hofi Géza találót mondott azzal a kegyetlen viccével, hogy Kövér László szájából „ömlik a cián” – bár ennek orosz konnotációja nem volt –, akkor a képlet rávetíthető Orbán és – különösképp – a putyini Oroszország viszonyára.

Fidesz-oldalról Putyin szövetségeseit „pincsiknek” nevezték el; O. V. nem akart a „Gazprom legvidámabb barakkja lenni”, és amikor Gyurcsány letette a voksát a Déli Áramlat névre hallgató gázvezeték mellett, az akkori ellenzéki vezető a magyar nép 21. századi életét meghatározó „puccsot” emlegetett.

Ha a Kaczynskiket nem számítom, senki „nem pazarolt annyi szeretetet” (Shakespeare) Putyinékra, az oroszokra, mint Orbán. Az az ember, aki kijelentette, hogy „Keleten semmi keresnivalónk nincs, Magyarország „a Nyugat rendíthetetlen része”.

Hogy ki mennyi szeretetet pazarolt a másikra, annak van történelmi előzménye. Nem szeretném egy viszonylag könnyen támadható párhuzammal elintézni a dolgot, de ideig-óráig a propagandában úgy festett a dolog, mint a múlt század harmincas éveinek közepétől a szovjet–német (Sztálin–Hitler) viszony. Akinek van emléke vagy van kedve fellapozni a történelemkönyveket, tudhatja, hogy a nácizmus a bolsevizmus eltiprásában látta a maga történelmi hivatását; a bolsevizmus pedig a fél világot „népfrontba” szervezte volna az akkori főgonosz, Hitler Németországa ellen. Mely Olaszországgal és Japánnal nemzetközi koalícióba, Antikomintern Paktumba szerveződött.

Aztán egy ponton minden megváltozott. Az időpont: 1939 tavasza. Titkos – gazdasági és kereskedelmi – tárgyalások kezdődtek Sztálin és Hitler megbízottai között akkor, amikor a Reich már lerohanta Ausztriát és Csehszlovákiát, s éppen Lengyelország „lenyelésére” készült. Erről a világ semmit nem tudott. Ugyanúgy semmit, mint mutatis mutandis arról, hogy 2013. január– december között lényegében kialakult Paks ügyében az orosz–magyar alku. Januárban Orbán Moszkvában járt, kapott egy ajánlatot, fél évet gondolkodott, amíg elfogadta, s aztán a Roszatom vezérigazgatójának augusztusi vizitjén kezdett formát ölteni a megállapodás, amíg október és december között, az orosz pénzügyminisztérium bevonásával végleges formát öltött. (Kár, hogy mindezt a regnum.ru internetes orosz portál naplójából olvashattam ki…)

De hogy milyet, arról gyakorlatilag semmit se tudunk. Itt is szinte fölkínálja magát egy párhuzam. Az 1939. augusztus 23-i Molotov–Ribbentrop-paktum nyilvánosságra került része csak arról szólt, hogy egyik szerződő fél se támadja meg a másikat; a Roszatom és a magyar fejlesztési minisztérium megállapodása meg arról, hogy az orosz és a magyar fél együttműködik az atomenergia békés célú felhasználásában. A kettőt a semmit mondás rokonítja. Pedig – ma már ez történelmi közhely – mindkettőben több, sokkal több volt. És az előjelekből is. Amikor beindultak a német–szovjet tárgyalások, Sztálin hirtelen Molotovra cserélte ki (a zsidó) Makszim Litvinov külügyminisztert. Amikor gyakorlatilag bizonyossá vált, hogy a Fidesz megnyeri a 2010-es választásokat, Putyin visszahívta Budapestről azt a Szavolszkij nagykövetet (2009), aki nyilvánosan „pimaszkodott” Orbánnal (2007). Mindkét esetben üzlet volt előkészületben; ahhoz kerestetett a korábbinál alkalmasabb ember.

Orbán még csak az ellenzék vezére volt (2009 novembere), amikor vette a lapot. Közölte, hogy a paksi atomerőmű felújítását „oroszok nélkül nem lehet megcsinálni”. És ugyanazzal a lélegzettel visszafogta a Fidesz oroszellenes propagandáját. Sőt! Mihelyt hatalomra jutott, és meghirdette a „keleti nyitást ”, ő és emberei ki nem fogytak az orosz gazdasági erő, „világszínvonalú technológia” dicséretéből.

65 évvel korábban Sztálin is szájzárat tett az SZKP propagandagépezetére. Átkozni az amerikaiakat, briteket, franciákat (a nyugati imperialistákat) vég nélkül lehetett – mint az Orbán-érában Brüsszelt –, a németeket nem. Lengyelország kettéosztása után végképp nem. Moszkva még azt a szívességet is megtette a németeknek, hogy kartográfiai hivatala az 1940-ben kiadott térképekről letörölte Lengyelországot: egyszerűen „német érdekövezetbe tartozó terület” felirattal látta el az ún. főkormányzóságot.

Gesztusokból ma se a hivatalos orosz, se a magyar tömegtájékoztatásban nincs hiány. A jelek szerint a „paksi pacsit” mindkét oldalon egyformán ünneplik: az oroszok, értelemszerűen, „visszafordulat” gyanánt (bent vagyunk megint a „spájzban”), idehaza az évtized, évszázad, évezred etc. üzleteként, amiből az előbbi inkább igaz, mint az utóbbi. Ugyanis. Amiképp 1939-ben nem tudni, csak sejteni lehetett, hogy Hitler az orosz paktummal de facto kiszállt az Antikomintern Paktumból (nem nyújtott semmi segítséget a japánoknak a szovjetekkel vívott mongóliai háborújukhoz), a „paksi pacsival” és a Déli Áramlat keblére ölelésével Orbán fölmondta az európai energiaszolidaritást. De mindez semmi a két paktumot övező titokzatossághoz képest. Noha nem azonos nagyságrendű dolgokról van szó, a 65 évvel ezelőtti német–orosz paktum titkos záradéka (a szovjet terjeszkedés szabadon engedése) volt igazán izgalmas, most meg az, hogy teljes sötétségben vagyunk arra nézve: mennyi is lesz a két új paksi reaktorblokkért az annyi? Milyen részletekben folyósítják az oroszok a 10 milliárd eurós hitelt? Mennyi lesz a kamat? Mi az oka a nagy sietségnek, amikor simán megélnénk a „jelenlegi Paksból” még vagy 25 évig? Slusszpánik? Egy biztos. Nem Gyurcsány „puccsolta meg” 2008-ban ehhez a 10 milliárdhoz képest töredékpénzzel a magyar államháztartást, sőt az „egész Kárpát-medencei magyarságot”, hanem épp hogy Orbán puccsolta meg egyik óráról a másikra és a 21. századnak legalább a felére az országot. Anélkül, hogy bárkit megkérdezett volna. Nota bene: ez soha, egyetlen diktátornak sem volt szokása.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!