Többféleképpen értelmezhető és értelmezendő, hogy az Európai Unió – pontosabban: az állam- és kormányfőket tömörítő Európa Tanács – élére „egy lengyel” került.
Sokfelé hangoztatott tény, hogy II. János Pál pápa óta Donald Tusk miniszterelnök az „első lengyel”, akit ilyen magas nemzetközi pozícióba emelnek. Ehhez csak annyit, hogy egy dolog egy szigorúan hierarchikus, az egyházfő csalhatatlanságára és megfellebbezhetetlenségére épülő, az egész világot átfogó szervezetet (mert az) irányítani; de egészen más egy jobbára ceremoniális brüsszeli székbe beülni. A párhuzam innen nézve hamis. De onnan nézve is, hogy Karol Wojtyla krakkói érsek pápává választása villámcsapásként érte a világot, annyira meglepő volt; miközben Tusk neve hónapok óta közkézen forgott. A bennfentesek tisztában voltak vele, hogy a „passzátszelet fújó” Angela Merkel őmellette tette le a voksát, amiképp egyébként az euroszkeptikus – tehát ellenoldali – David Cameron brit miniszterelnök is. A „nagyok” körében arra nézve volt konszenzus, hogy ha már az Európa Tanács elnöke eddig egy kis ország (Belgium) képviselője volt, maradjon a poszt továbbra is egy kevésbé jelentős ország kezén (tehát ne legyen német, francia, brit, spanyol, skandináv), viszont hulljon valami az unióhoz csatlakozott hajdani kommunista országok kezébe is. Ebben a körben Donald Tusknál alkalmasabb ember nem találtatott, ami – ismerjük el – valóban amellett szól, hogy önmagához képest Lengyelország járta be a legsikeresebb utat a „csoportos bővítésben” (2004) érintett tíz ország – visegrádiak, baltiak, Szlovénia, Ciprus, Málta – közül. Tegyük még hozzá, ha ma történetesen Jaroslaw Kaczynski, Orbán nagy barátja Lengyelország kormányfője, annak ruszo- és germanofóbiája, nacionalizmusa és populista politikája miatt esélye se lett volna arra, hogy az Európai Tanács elnökévé válasszák. Oda egy néppárti, konzervatív-liberális ember kellett, aki tud „Európa nyelvén” beszélni. (Ha idegen nyelveken nem is túl jól.)
Természetesen létezik a dolgoknak egy másik nézete, metszete is. Nem tény, csak feltételezés, hogy a valóban nagyon rokonszenves Tuskot hónapokig kérlelték, őt azonban nem a lengyel nemzeti hiúság foglalkoztatta, hanem az, hogy mit hagy maga után, amikor december 1-jén megválik pártelnöki (Polgári Platform – PO) és kormányfői tisztétől. Tudniillik még az idén Lengyelországban önkormányzati, jövőre parlamenti és elnökválasztást tartanak. Márpedig a PO szinte elképzelhetetlen Tusk nélkül. Ami nagyrészt az ő hibája. Hét éve, két választási győzelemmel a háta mögött mindig mindenről ő döntött pártjában és hazájában. „Elfelejtett” utódot kinevelni, ám ebben, mondjuk meg őszintén, nincs egyedül. Borítékolható, hogy távozása hatalmi, de legalábbis pozícióharcot indít el a PO-ban. Noha mindenki tudja, hogy neki is meg majd az új miniszterelnököt kinevező Komorowski államfőnek is van egy jelöltje – Ewa Kopacz asszony, volt egészségügyi miniszter, jelenleg a K elnöke –, pártelnököt a PO alkotmánya szerint a tagság választ, s itt van néhány más (ön)jelölt is, elsősorban Schetyna, a volt miniszterelnök-helyettes és belügyminiszter, akit Tusk félreállított, „leszázalékolt”.
Tusk, noha kizárt, hogy ne legyen befolyása pártja ügyeire, majd Brüsszelben értesül már a fejleményekről. Örök riválisa, Kaczynski, a Jog és Igazságosság pártjának (PiS) elnöke gonosz megjegyzést tett erről: minél messzebb van tőlünk Tusk, annál jobb nekünk. (Ezt a mondatát még megfejelte azzal, hogy Tusk megválasztása is arra vall, mennyire jelentéktelen poszt az Európa Tanács elnöksége… Ami nem igaz. Az elnöktől függ, hogy milyen irányba viszi a szervezetet, akár formális jogosítványok nélkül is.)
Mivégre a nagy önbizalom? Igaz, a PiS pillanatnyilag 5 százalékkal megelőzi a PO-t a közvélemény-kutatásokban, s ilyenformán nem tűnik színtiszta hülyeségnek az az állítás, hogy a miniszterelnök a jövőre várható kudarc elől „menekül” Brüsszelbe. Csakhogy a PO nincs egyedül. Mellette van a koalícióban a Parasztpárt (hivatalosan: Néppárt), s ketten együtt még mindig népszerűbbek, mint Kaczynski pártja. Aztán a 12 százalék körül mozgó szocialisták bizonyosan soha, semmi körülmények között nem szavaznának a PiS-re – inkább belépnének (ha engedik őket) egy liberális–néppárti koalícióba.
Akárhogyan is, az élet Tusk nélkül megy tovább Lengyelországban. Ami érdekes és új: Tusk nagyon határozott volt az elmúlt hónapokban a NATO térségi jelenlétének megerősítésére, illetve az orosz energiafüggőség korlátozására nézve, miközben az oroszokat reggeltől estig átkozó, még mindig az ikerfivérének halálát előidéző szmolenszki repülőgép-baleseten „lovagló” Kaczynski az ukrajnai válságról nem nyilvánított véleményt. Noha ha valamikor, akkor épp most lehetne a Kreml „ördögi” voltával példálózni. Ehelyett a PiS elnöke látnivalóan belpolitikai témák felé tereli a kampányát. És, tessenek megfogódzni, új példaképe van: Orbán helyére Tayyip Recep Erdogan, Törökország miniszterelnöke lépett. Rettenetesen tetszik neki, hogy Erdogan a liberális demokráciát egy olyan államberendezkedéssel váltja fel, ahol a demokratikus eljárások és a hatalomtól független fékek, ellensúlyok fikcióvá válnak.
Ezt nem értem. Orbán hajszálra ugyanezt csinálja. Neki is a törökök képviselik az „illiberális sikerországot”. Miért „ájul el” akkor Kaczynski Erdogantól?
(Ezúton köszönti szerkesztőségünk állandó szerzőnket, Aczél Endrét 70. születésnapja alkalmából.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
