Kádár János 1981 júliusában azzal a reménnyel utazott ki Leonyid Brezsnyevhez a Krímbe, hogy nem tér haza üres kézzel. Pénzszűkében lévén új hitelt akart, valamint olcsóbb és több olajat, hogy elkerülhesse azt, amit a szovjetek köztudottan rossz szemmel néztek: egy csatlakozási kérelem benyújtását a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF).
A történtek megértéséhez tudni kell a következőket. Magyarország a kérdéses időpontig – mai szóhasználattal élve – a piacokról finanszírozta magát, nemzetközi bankkonzorciumoktól vett fel hiteleket, nem is keveset, és (Fekete János nem hazudott, amikor ezt mondta) mindig pontosan fizetett. Igen ám, de ebben a kárhozatos évben a „nemzetközi körülmények” megváltoztak. Románia és Lengyelország csődöt jelentett, fizetésképtelenné vált, hajszálra úgy, mint manapság Görögország, Portugália és Írország, melyeket aztán az IMF mentőcsomagja rántott ki a „szarból”. A román–lengyel fizetésképtelenség a piacokat arra a ma is népszerű, sőt ragályosan terjedő föltételezésre indította, hogy dominóeffektus jött létre. A föltételezést tettek követték: azok a konzorciumok (mindenfélék, bennük németekkel, japánokkal, angolokkal etc.), amelyek eddig baj nélkül hiteleztek nekünk, nem voltak hajlandók az adósságainkat megújítani. A gyöngébbek kedvéért: a lejárt adósságleveleket újakra kicserélni, mint ez mindig szokásban volt.
A baj 1981 őszén tetőzött. Ahhoz az IMF-hez kellett fordulnunk, amelyre a szocialista országok propagandája – főként szovjet „ihletésre” – évtizedeken át öntötte az epét. Soha nem olvastunk, hallottunk arról, hogy az IMF és a Világbank az Egyesült Nemzetek Szervezetének szakosított pénzügyi szervei, egyszóval nem kizsákmányolásra szakosodott bűnbandák, hanem a bajba jutott tagországok kisegítésére, támogatására, sőt fölemelésére alapokmányszerűen fölesküdött pénztulajdonosok. Arról viszont lehetett bőségesen olvasni, hogy mindkét szervezet főrészvényese – a tagsági díj okán – a tőkés világ legnagyobb hatalma, az Egyesült Államok. És ez önmagában elegendő volt ahhoz, hogy az IMF-et utálni kelljen.
Hogy nekünk, kommunistáknak diktáljanak az amerikaiak? Ugyan. Elő nem fordulhat.
Kádárék tehát sunyítottak. Nem csak azt gyanították, hogy a brezsnyevi garnitúra rossz szemmel fogja nézni a csatlakozásunkat, hanem azt is, hogy az ellenpropagandán nevelt MSZMP-tagság – tágabb értelemben talán az egész magyar közvélemény – értetlenül fogadja majd a lépést. Déjà vu. A mai Fidesznek is sikerült meghökkentenie a hívek népes táborát azzal, hogy az IMF-re szórt, közel egyévnyi átokária-hullám után Matolcsy egyszer csak bejelenti: megint tárgyalni fogunk a szervezettel. A bejelentésig úgy tudtuk, hogy nem kell nekünk IMF, de még a piacok se igazán, mert majd „kormányszinten” fölvásárolják a magyar állampapírokat a Kelet gazdag óriásai: Kína meg Szaúd-Arábia, melyeknek miniszterelnökünk hatalmas nyelvcsapásokkal járult elébe, még a manifeszt diktatúrák „jótéteményeit” is egyfajta oltárra helyezve. (Ezen már akkor is röhögni kellett. Mára kiderült, hogy a kínaiak 1 milliárd forintnyi kötvényre tartottak mindösszesen igényt, ami a szó szoros értelmében a semmivel egyenlő; a szaúdiak még annyira se, tudniillik ezek ketten, amikor bevásárolnak, a londoni meg New York-i brókereik, tanácsadó cégeik judíciumára hagyatkoznak – azok meg aligha mondták nekik, hogy Orbánék bóvlikilátású papírjaival jól járnak…)
Múlt és jelen a sunyítás piacán találkozik. Már sínen volt csatlakozásunk az IMF-hez, amikor a magyar kormány minden magyarázat nélkül egyesítette a devizaárfolyamokat (addig mást számoltak el export-importban és megint mást a turizmusban), és elfelejtette közölni, hogy ez az intézkedés előfeltétele volt felvételünknek. Ugyanígy sikkadt el a szavak záporában Varga Mihály fideszes államtitkárnak az a hosszú hetekkel ezelőtti közlése, hogy fizetési problémáink megoldása végett „semmi sincs kizárva”. De azt mondanám, Kádárék még a sunyításban is kicsit őszintébbek voltak, hiszen Hetényi István pénzügyminiszter 1981 karácsonyához közeledve parlamenti expozéjába beleszúrt egy olyan mondatot, hogy „mint ismeretes, felvételünket kértük” az IMF-be és a Világbankba. Noha ez egyáltalán nem volt „ismeretes”, de a közlés mégis jobban hangzott, mint a Matolcsy-bejelentést csak órákkal megelőző, konok Fidesz-propaganda, miszerint nekünk tényleg nincs szükségünk az IMF-re, a piacokról finanszírozzuk magunkat, államkötvényeink szépen elkelnek. (Nem keltek el.)
Mind a mai napig azt kötik az orrunkra a kormány illetékesei, hogy „voltaképp” mi nem pénzért megyünk a már egyszer kipaterolt IMF-hez, hanem valamiféle garanciális biztosításért. Szabadságküzdelmünk nem szűnik meg, függetlenebbek leszünk, mint eddig voltunk. (Kósa Lajos: „Ezentúl nem londoni fiatalemberek diktálnak nekünk!” Selmeczi Gabriella: „Jó volt a szakítás az IMF-fel!”) Ez érdekes. Én például úgy tudom, hogy ha az ember biztosítást köt, akkor fizet. Ha kötelezőt gépkocsira, kevesebbet, ha cascót, ha háztartásit, akkor többet, mikor mennyit. Ergo a világ leghamisabb látszata, hogy mi veszünk valamit és az nem fog pénzünkbe kerülni. Ha adósságot adunk el ugye, azután kamatot fizetünk, de ha tegyük fel most nem, díjat akkor is fizetünk. És egyáltalán nem biztos, hogy amit kérünk, meg is adják. 1982 elején a francia Rosiére-nek, az IMF vezérigazgatójának a főrészvényes USA pénzügyminiszterétől, Donald Regantől kellett kisírnia a végső igent, egyszóval tennék egy halovány utalást arra, hogy óhajaink teljesítése alkalmasint az Orbán-kormány amerikai megítélésének a függvénye. Ami a demars után nem föltétlenül jó nekünk. És hogy szabadság, függetlenség? Legyen szabad egy 1981 végéről való mondatot idéznem: „A (magyar) kérelem benyújtásának másnapján az alap emberei már Budapesten voltak, hogy megnézzék a főkönyveket.” Jönnek megint, és nem a Fidesz honlapját fogják olvasni, a sumákolásnak itt vége.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
