Az 1998-as választások előtti hónapokban a későbbi (koalíciós) győztes, azaz Orbán Viktor nem kevés energiát fordított arra, hogy pártja 1994-es leszereplését és az MSZP győzelmét a Kádár-korszak iránt még mindig élő nosztalgiáknak tulajdonítsa.
És mit helyezett céltáblája közepébe? Nem fogják eltalálni: a felsőoktatást, a Bokros által bevezetett tandíjat. Először kijelentette, hogy „ha ő (a szegény gyerek) most lenne iskolás, nem hogy Budapestig, még Bicskéig sem jutott volna el (szülőhelyéről) Alcsútdobozról”. Kisvártatva, egy hónappal a választások előtt módosított, közérthetőbb nyelven fogalmazta meg ugyanazt. Azt találta mondani, hogy ő a horni állapotok közepette a szülőfalujából nem hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, de még a székesfehérvári Teleki Blanka gimnáziumba se jutna el.
Ha ezeket a mondatokat jól olvasom ma, és jól olvastam akkor, következtetés csak egyfajta adódott: önnön példáján vélte az éppen kormányzati programadó beszédet mondó Orbán azt a szimpla összefüggést szemléltetni, hogy a Kádár-rendszerben egyenlőbbek voltak az esélyek, mint Horn idején. Nota bene: ebben alapjában igaza volt, mert az a rendszer a hozzá hasonló, nem a polgári jómódból érkező, de tehetséges gyerekeknek megadta a felemelkedés lehetőségét. Csak épp a szónoklat közepette elsiklott afölött, hogy egy kárhoztatott rendszerből nem lehet a „részt” visszakövetelni az „egész” nélkül. Ha becsületes, ha nem mindig haszonleső módon viselkedő és fogalmazó politikus, akkor az 1998-as Orbán visszaköveteli mindazt, ami a Kádár-korban borítékon kívüli juttatásnak számított, ám amit gondosan beszámítottak a reáljövedelembe. Mindenkiébe! Adókban, járulékokban, az alacsony fizetésekben minden magyar bérből és fizetésből élő ember megfizette az árát annak, hogy a szerencsés kevesek gyermekei – közöttük a jogászi pályára lépő Orbán – ingyen tanulhattak.
De még csak 1998-ban vagyunk. Aztán eltelt tíz év, Orbán elveszített két választást, viszont szociálliberális utódai visszahozták az általa eltörölt tandíjat. 2009 januári „évértékelőjén” az ellenzéki Fidesz-vezér nem tudta megállni, hogy vissza ne kanyarodjon évtizeddel korábbi önmagához, s ne érveljen megint azzal, hogy ha a Kádár-korban „tandíj lett volna, akkor én ma nem állnék itt” (Sic!) Ezzel megint hízelgett egyet az akkor már tömegével kiábránduló szocialista szavazóknak, s amúgy mellesleg: „megtámasztotta” az általa kezdeményezett 2008. márciusi, a tandíj (képzési hozzájárulás) eltörléséről rendelkező népszavazás eredményét. 2009 januárjában, amikor Orbán gőzerővel dolgozott újabb hatalomátvételének előkészítésén, s állítólag szakértői már csaknem kész programmal rendelkeztek a későbbi teendőkre nézve, éppen a gazdasági válság kellős közepén csücsültünk. Józan ésszel föl sem lehetett fogni, hogy a Fidesz miért táplálja oly erősen a tandíjmentességgel járó illúziókat. Az mindenesetre biztos, hogy se a 2010-es választások előtt meghirdetett programban, se a győzelem utáni kormányprogramban nem esett szó arról, hogy az állam drasztikusan csökkenteni kívánja a felsőoktatás ingyenes képzési helyeinek számát, egyszersmind „önköltség” megfizetése címén – „tandíj” az persze nincs, amiképp „megszorítások” sincsenek! – brutális terheket rak majd a diplomára vágyó, ám az ingyenes képzésből kirekesztett diákok és szüleik vállára.
Orbánt is ideértve egyetlen fideszes politikus sem jelenik meg ma a színen, aki akár egy félmondat erejéig célozgatna a kádári tandíjmentességre; ez le van véve a napirendről. Jellemző módon a „felsőoktatási reform” egy olyan asszony (Hoffmann Rózsa) nevéhez fűződik, aki történetesen a Kádár-rendszerben csinált karriert, s akinek lenne oka rá, hogy ábrándozzon arról a világról, ahol ő és tanítványai oly eredményesen küzdötték magukat felfelé.
Volnának kérdéseim. Ma hová vezet az út Alcsútdobozról, ha egy szerényebb, mondjuk átlagos bérből és fizetésből élő család több gyermeket is nevel? Bicskéig csak? Esetleg Székesfehérvárig? Vagy valamelyik egyetem jogi karáig? És mi van akkor, ha a jogászi pályát választó ifjú, egy „mai Orbán” nem fér bele abba a százfős keretbe, amelyet az állam az ELTE-n illetve a Pázmányon finanszírozni kíván? Akkor bizony a szülőknek évente akár közel félmillió forintot is ki kell pengetniük, de 350 ezret mindenképp. Csak „önköltségre” – erre rakódik majd a lakhatás, megélhetés, tankönyvek, utazás, szórakozás költsége, mely, ha a szülők állják, gyorsan egymillió vagy afölé dagad. Van Alcsútdobozon ennyi fölösleg egy átlagjövedelmű, az „egykulcsos” adó folytán kissé megcsapolt bukszájú családnál?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
