Mozdulni!

A tüntetők és a rokonszenvezők igen jelentékeny száma arra vall, hogy Magyarországon emberek százezreinek nincs politikai otthona. Hovatovább az első füttyszóra beállnak egy új – egyébként (nem magyar) történelmi emlékeket idéző – lobogó alá és a politika első vonalából nem ismert emberek mögé. Akik, nem mellékesen, egy pillanatra sem titkolták vagy titkolják, hogy eszményképüknek a hajdani lengyelországi Szolidaritást tekintik. A lobogójuk – vagy transzparensük – hajszálra olyan, mint Walesáéké volt hajdan, csak épp a Szolidaritás feliratból „kiröppenő” kicsi nemzeti zászló nem lengyel, hanem magyar.

Ha arra gondolok, hogy harminc évvel ezelőtt a Solidarnosc az akkor 30 milliós országban hónapok alatt 10 milliós szervezett erővé növekedett, azt kell mondanom, hogy a magyar Szolidaritás alapítóinak ambíciói szinte kozmikusak. Ezen ugyan lehet egy picit mosolyogni, de nem minden történelmi párhuzam annyira hamis, mint amennyire első látásra tűnhet.

Igaz, Magyarországot egy demokratikusan választott parlament és kormány irányítja, nem pedig egy kommunista rendszer. De megválasztása kifogástalan körülményeitől eltekintve ez a kormány a maga kétharmados parlamenti többségével egy árva fűszálat nem hagy nőni a más kertjében. Hajszálra ugyanúgy kiiktatta maga fölül a demokratikus kontroll valamennyi eszközét, hajszálra úgy foglal el minden közéleti pozíciót, mint egy tőről metszetten kommunista apparátus. Nem mondja ugyan, hogy „párt és nép megbonthatatlan egységben” tevékenykedik, de reggeltől estig nemzeti egyetértéstől, össztársadalmi konzultációról, „az emberek” akaratának beteljesítéséről papol, miközben szóba nem áll senkivel. Se az ellenzékkel, se a szakszervezetekkel, se a civil szervezetekkel, se a szellem, a kultúra és a művészet embereivel, se senkivel. Akarat­érvényesítése kíméletlen és korlátlan.

A Magyar Szolidaritás Mozgalom eljutott addig a felismerésig, hogy ezzel a politikával szemben másfél év alatt a parlamenti ellenzék, a politikai pártok, a szakszervezetek, a magányos civil szerveződések az égadta világon semmit nem voltak képesek felmutatni. Ezért döntött egy „mozgalmár” irányvonal mellett. Jelszava, a „szolidaritás” éppúgy két irányba mutat, mint hajdan a lengyeleké: legyenek ennek az országnak a frusztrált polgárai szolidárisak egymással és nem kevésbé, a Fidesz által űzött politika ellenében. A jelszón kívül azonban mása sincs egyelőre, legföljebb szándéka: egy akolba terelni – önkéntes alapon – mindazokat az egyéneket és szervezeteket, akiknek elegük van a társadalmi párbeszéd hiányából és a demokrácia eltiprásából.

Ellentétben a Solidarnosc-csal, az MSzM kezében nincsen fegyver. A lengyel tengermelléken volt: a sztrájk. Emlékszünk rá, hogy olyan emberek, akiket korábban Lengyelország egyáltalán nem ismert (Walesa és munkástársai) a sztrájk fegyverével kényszerítették térdre az akkori kommunista kormányt. Tehették, mert a lengyel ipar fellegvárait bénították meg. Itt is látok egy halovány párhuzamot. Kónya Pétert, Árok Kornélt, Székely Tamást – az MSzM alapítóit – minálunk se jegyezték a szakszervezetek első vonalában, viszont, miként a lengyel tengermellékiek, ők képviselték és képviselik a bérből és fizetésből élők legelégedetlenebb, egyszersmind „legütősebb” szegmenseit. A szakszervezeti gyökér ennélfogva kétségbe nem vonható, még akkor sem, ha Magyarország legnagyobb szakszervezetei a Munka (új) törvénykönyve fölött szöszmötölnek a kormány képviselőivel, és úgy tesznek, mintha három-négy engedmény árán élhetőbb világot teremthetnének a tagjaiknak. Holott azt kéne mondaniuk: kevésbé élhetőt, mint volt, de kicsivel élhetőbbet, mint amilyet az Orbán-kormány akar. Olyanok, mint Gierek idején az ún. „hivatalos szakszervezetek”.

Alapjában egészségesnek mondható, hogy ellentétben a Solidarnosc-csal, amely ideig-óráig tagadta, hogy rendszerváltoz(tat)ásra készülne, a MSzM születése első percétől fogva politikai – és nem szakszervezeti – mozgalommá nyilvánította önmagát. Ha úgy tetszik, politikai otthonná, amely az „élhetőbb, demokratikusan működő ország” ernyője alatt befogad mindenkit, aki, igen, ilyen otthont a létező szervezetekben nem talál magának, de (copyright Orbán) „mozdulni akar”.

Az most már Kónyáék kreativitásán múlik, hogy ennek a mozdulásnak milyen formákat találnak és főként kivel. Emlékezetem szerint Orbánék az ellenzékiség hosszú éveiben a polgári köröktől az ilyen-olyan tömeggyűléseken át az útlezárásokig mindig megtalálták azokat a formákat, amelyekkel olykor pokollá tették a kormány életét. Azt látom, az MSzM-ben is megvan hasonlókra a készség, bár párt nincs mögöttük. De ha nagyon a Solidarnosc nyomában akarnak járni, nem volna kárukra néhány szakértő, tanácsadó. Walesáék is attól lettek erősek, hogy köréjük sereglett az akkori demokratikus ellenzék és a katolikus értelmiség krémje – később miniszterelnökök, miniszterek. Igaz, ott és akkor nem volt versenyhelyzet, nem léteztek pártok és szervezetek, ahová ezek a szellemi kiválóságok „gravitálhattak” volna. Magyar­ország viszont a parlamenti demokrácia és a piacgazdaság körülményei között van, és az igazat szólva, senki nem tudja, mit kezdjen a magyar Szolidaritással. Azt csak ők tudhatják, mit kezdjenek azzal a politikai vákuummal, ahová máris benyomultak. Tudják?

A Solidarnosc pontosan tudta, mit akar. Róluk egyelőre ugyanezt nem feltételezem.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!