Rózácska, nagyanyja nyomdokaiban haladt a pályán, aki a második világháború előtt a kisvárosi szerb nagygazdánál szolgált. Még virradat előtt kelt, hogy befűtsön és ledagassza a kenyértésztát. A gazduram villás reggelivel kezdte a napot. A ropogós, gőzölgő frissen sült cipót meg a köménymagos kiflit imádta.
Rózácska édesanyja, Tercsi már a szocializmusban cseperedett. Igyekezett gyorsan elfeledni a tömegnyomor emlékeit, talán emiatt, semmi pénzért sem volt hajlandó a kisvárosban maradni. Mindhiába kérlelte az anyja, aki még a szerb nagygazdát is beavatta, és kérte segítsen odahatni, hogy Tercsi a pártirodában takarítson, ami biztos munkalehetőséget adott volna, sőt állami nyugdíjjal járt.
– Nap mint nap én készítem a párttitkár úrnak a feketét. Igaz, kommunista, de azért rendes ember. Nyugállományba vonulásom után a helyemre kerülhetnél. Tisztességes havi fizetést kapnál, egészségbiztosítást fizetnek utánad, meg nyugdíjbiztosítás is jár, és még csak be sem kell lépned a pártba – győzögette makacs lányát.
Tercsi azonban rá se hederített.
Csak tudnám, kire ütött ez a gyerek? – dohogta. Rózácska nagyanyja tehetetlenségében elpanaszolta a párttitkárnak bosszúságát, miszerint a lánya az újvidéki középiskolába akar iratkozni. Megdöbbenésére a boszniai származású párttitkár a lány pártját fogta. Ez bölcs elhatározás! – ujjongott. Bizony, a szocializmusban mindenkinek képeznie kell magát. Tanulni, tanulni, tanulni, idézte Lenint, miközben a báránysültet majszolta, amit a közeli sütödések küldtek át. A falatozás után a pártitkár elégedetten rágyújtott egy szivarra. Úgy pöfékelt, mint Tito elvtárs, majd ígéretet tett, személyesen intézkedik a lány ösztöndíjáról.
Így került el Rózácska édesanyja Újvidékre, ahol a vendéglátó-ipari szakközép diákja lett. Amikor másodéven megkérdezték tőle, mi akar lenni: cukrász, felszolgáló vagy szakács, habozás nélkül ez utóbbit választotta.
– Ettől kezdve felvitte az isten az anyám dolgát. Miután befejezte tanulmányait, az elegáns újvidéki Park Szállóban alkalmazták. Nemsokára szerelmes lett, sőt hamarosan a hotel sármos főpincére megkérte a kezét. Nagy lagzit csaptak, még templomi esküvőt is tartottak. Nem fedték meg, csupán a szálloda portása jegyezte meg, hogy jobb lett volna, ha pravoszláv pópa előtt rebegik el a fogadalmat, mert a pópák hada szebben énekel, mint a katolikus pap. Rövidesen felvették a pártba, annak ellenére, hogy vasárnap délelőttönként szorgalmasan eljárt szentmisére. Ünnepnapok környékén hazalátogatott. Beugrott a pártházba, és a kávét feltálaló nagyanya jelenlétében is, a párttitkár urat elvtársnak szólította, mire az elvtársnőnek nevezte az anyámat. Ezt hallva, nagyanyám elképedt. Menten felcsattant. Felelősségre vonta anyámat, majd figyelmeztetett: miszerint ennek nem lesz jó vége – mesélte Rózácska.
Tercsi azonban mintha nem is hallotta volna kétségbeesett édesanyja megjegyzését. Éppen azzal kérkedett, hogy ő főzte a gyengélkedő Tito elvtársnak a feketekávét, amikor az a karagyorgyevói birtokára ment vadászni és rövid pihenőt tartott Újvidéken.
– Tisztviselőnő lesz a lányom – büszkélkedett az ismerősöknek Tercsi, akiknek egyébként százegyszer elmesélte már, micsoda megtiszteltetést meg főleg élmény Tito elvtársnak főzni a feketét.
– Aztán mégis csak nagyanyának lett igaza – folytatta Rózácska. – Kitört a legutóbbi háború, édesanyám munkaerő-felesleg lett. Én időben befejeztem a középiskolát, azonban csak a munkanélküliek létszámát növeltem. A szomszédok meg az ismerősök sajnálkoztak, azonban néhányan nem állták ki, hogy kajánul meg ne jegyezzék: így jár az, akinek az anyukája Tito marsallnak főzőcskézte a feketét. Párttagként – és magyarként is.
Tercsi csípősen megjegyezte, hogy csak azok becsmérelhetik, akinek a szülei nem voltak párttagok. Márpedig a véleménynyilvánítók közül az egyik igazgató, a másik főszerkesztő, a harmadik egyetemi tanár, mondta és sorolta a neveket. – Én is csak olyan jómódban akartam élni, mint ők – magyarázkodott.
– Azt bizonygatják, hogy az ő szüleik kényszerből tették, amit tettek, azonban felettébb gyanús dolog, ha egy szakácsnő lép be a pártba – folytatta Rózácska. Erre a dilemmára Tercsi haláláig nem tudott mit válaszolni. Templomba sem járt már, nehogy kinézzék a nagyságák, akik azelőtt is nagyságák voltak, mert vasárnapi családi ebédjüket rendre a Park Szálló éttermében fogyasztották. Rózácska pedig mind a mai napig magán viseli a család bélyegét.
Leginkább a szentmise alatt jutott eszébe a balszerencsésre sikeredett életút. Azok, akik megszólták, szőrmebundában jártak, az első padsorokban foglaltak helyet és rendszeresen áldoztak. A férjek többé nem szólították elvtársnak egymást, mint a Park Szálló ünnepi lakomáin, hanem uraknak. Ő meg hátul gubbasztott, áldozni sem ment ki az oltárhoz, mert nem volt lelki ereje a megvető pillantások sortüzének kitenni magát. Utolsóként lépett be a templomba és az elsők között távozott. Senkinek sem merte bevallani, hogy két szerb egyetemi tanárnál is takarít, elkészíti a reggeli feketét, alkalomadtán főz, sőt a nagyságákat beszerzőútra is elkíséri.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
