Az új alaptörvény aláírását a kormány mögött álló parlamenti többség április 25-re, húsvét hétfőjére időzítette. Schmitt Pál köztársasági elnök számára – aki saját szavai szerint nem gátja, de motorja a jogalkotásnak – ezt a napot jelölték ki a dokumentum szignálására.
Nem véletlenül. Ez a nap a Fidesz tavalyi választási győzelmének évfordulója, tehát az esemény úgy prezentálható, mint a fülkeforradalmat betetőző korszak testamentuma. A Fidesz–KDNP vezetői most nyilván azt gondolják, hogy az időzítés szimbolikája nekik kedvez. Ám valójában mindez megerősíti az alaptörvény „pártalkotmány” jellegét, amit nem konszenzusra törekedve, hanem erőltetett menetben vittek át a parlamenten. Épp azt a benyomást erősíti fel, ami miatt az alkotmány végéről elhagyták megszavazóinak listáját: egyetlen oldal alkotmányozott, így az aláírók listája is egyoldalú lett volna.
A húsvéti alkotmányozás ugyanakkor történeti emlékeket hív elő, mert 1848. április 11-én is éppen úgy esett, hogy húsvétkor fogadta el az akkori országgyűlés a forradalmi jelentőségű, „sarkalatos” törvényeket. S noha az 1848-as forradalom nem kap méltatást az orbáni alaptörvény barokkos preambulumában – ellentétben például az 1944–1990 közötti korszak negatív „méltatásával” – nyilván lesznek majd történelemtanárok, akik párhuzamot vonnak e két törvényalkotás jelentősége között.
De húsvét hétfője szimbolikusan ennél sokkal fontosabb a Fidesz–KDNP számára. Ez a nap a kereszténység legnagyobb ünnepe. Ezen a napon a keresztény világ Jézus feltámadását ünnepli, amely az emberiség megváltásának ígéretét hordozza magában. Ehhez a naphoz kötődik több népi hagyomány – mint a locsolkodás és a kifestett húsvéti tojás –, valamint a családi találkozás öröme. Vallási, családi, személyes jellegű, meghitt ünnep ez. Egyszerre népi és kozmopolita: egyaránt ünneplik Rómában és Nemesmedvesen.
S ebből a lokális és nemzetek feletti ünnepből lesz most – kellő stílusérzék híján – nemzeti ünnep. Ezt profanizálja a magyar kormány, amikor politikai konszenzus nélkül született, világi törvényének ünnepévé teszi a világszerte jeles napot. A kormány még a nótát is megrendeli hozzá, mintha kocsmában lenne. A kulturális államtitkár „felkérte” az ország szimfonikus zenekarait, hogy játsszák el neki a Psalmus Hungaricust ezen a napon. Nem csoda – bár a feltámadás napján akár csoda is lehetne –, hogy a zenekarok vezetői hazafias kötelességüknek eleget téve, némi baksis reményében, örömtől sugárzó arccal vállalták a pluszfeladatot. Mindez azokat a sötét időket idézi, amelyek korszakát az alaptörvény éppen kitörölni készül a magyar történelemből.
Ha a parlamenti többség kellő önbizalommal rendelkezne, akkor a törvény kihirdetését nem egy szakrális ünnep legfontosabb napjára időzítette volna, hanem keresett volna egy másik napot, amely önálló jelentéssel, „alkotmányunk ünnepeként” akár munkaszüneti nap is lehetne. Ha a kormány valóban a 21. század eddigi legfontosabb belpolitikai mérföldkövének tekinti az alaptörvény elfogadását, miért nem teszi aláírásának napját piros betűs, nemzeti ünneppé? Nem kétséges, a miniszterelnök attól tart, hogy az alkotmányozásnak nincs kellő legitimitása a társadalomban. Nem is rendezett róla népszavazást, holott a referendum lehetőségét, kivételes esetben az új alaptörvény is megengedi. És van-e kivételesebb helyzet népszavazás kiírására, mint egy új alkotmány elfogadása? De akik ellenzékben még nélkülözhetetlennek tartották a népszavazást a 300 forintos vizitdíjról, azok az új alkotmányról ugyanezt már nem tartják szükségesnek. Nemcsak azért, mert rossz a lelkiismeretük, hanem mert tudják, hogy dagályos, történelmietlen, az emberi és szociális jogokat csorbító tervezetüket meg sem szavazná a nép.
Nem először fordul elő a magyar történelemben, hogy a néptől elszakadt, rossz lelkiismeretű kormányok az alkotmány kikiáltását – okkal vagy ok nélkül – más, létező ünnepi eseményekhez kapcsolják. Igaz, eddig ezt csak kommunista kormányok tették meg. Annak idején az államalapítás ünnepére időzítették az 1949-es kommunista alkotmány elfogadását, amely így a különböző néprétegekben egyszerre lett az államalapítás, Szent István király, az új kenyér és „alkotmányunk” ünnepe. S mivel ezen a napon rendezték még a – sokáig betiltott – Szent Jobb-körmenetet is, az ünnep egyszerre volt állami, nemzeti ünnep, valamint „a magyarok istenének” vallási ünnepe.
A nép lelkében élő ünnepre hasonlóképp „csimpaszkodott rá” az utolsó kommunista kormány 1989-ben, amikor a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon kidolgozott új alkotmányt a régi országgyűlés elfogadta, majd azt a kormány kezdeményezésére október 23-án – az 1956-os forradalom évfordulóján – hirdették ki. Így próbált olcsó népszerűséget vásárolni magának a kimenő kommunista kabinet – kevés sikerrel. Annyit viszont kétségkívül elért ezzel a húzással, hogy a valóban történelmi 1989-es alkotmány megünneplése érdemtelenül elsikkadt a következő évtizedekben.
Megtanulhattuk: ünnep az lesz, amit a nép ünnepelni akar. Ha valami önmagában ünnep, akkor az megáll a saját lábán. Népi ünnepeket nem lehet felülről oktrojálni. Ha az új alaptörvényt valóban magáénak érzi a nép, akkor elfogadásához nincs szüksége külső legitimációra: sem „a magyarok istenére”, sem pedig Jézus feltámadására. Ráadásul az új alaptörvény még a kereszténységgel szemben is őszintétlen. A keresztény tanítás nem önértékként jelenik meg a szövegben, ellenkezőleg: szerepe pusztán instrumentális. Nem önmagában értékes, hanem csupán „nemzetmegtartó szerepe” miatt fontos. Nem univerzális, hanem provinciális. Nem megvált, megbocsát, segít, erőt ad és „lélektől lélekig” hat, hanem „megáldja a magyart”. Nem egyenlő közelségben van minden felebarátunkhoz, hanem figyelmével a mi etnikai-kulturális közösségünket tünteti ki. Az alaptörvény textusában Orbánnak sikerült megvalósítani a fából vaskarikát: a kereszténység pogány felfogását. Ez az igazi hungarikum.
Minél zavarosabb a nemzettudat, annál hosszabb a preambulum. Minél zavarosabb a gondolat, annál árulkodóbb a leírt szöveg nyelve. Minél zavarosabb egy kormány identitása, annál rosszabb az ízlése.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
