Elnökök

E gúnyolt, megvetett és megtagadott rendszerváltás egyetlen demokrata hőse Göncz Árpád. Nemcsak 1989 reményeit képviselte, de évről évre és napról napra az utána következő keserű valóságot is. Nem szűnt meg soha a kicsinyek, a szegények, a megnyomorítottak képviselője lenni. Nem hagyta magát demokratikus esz­méi­től és gyakorlatától eltéríteni. Demokratikus szellemet és kultúrát képviselt egy nem demokratikus szellemű és kultúrájú országban. Nem a többség zsarnokságának, hanem a többség és a kisebbség természetes egyensúlyának volt elkötelezett híve. Hazája, hazánk legtiszteletreméltóbb tetteinek történeti követője és gyakorlati megvalósítója. 1848, 1956 és 1989 benne és általa lett ennek a népnek és nemzetnek leginkább dicső és példamutató tette. 

Demokratikus civilizáció és alkotmányos kultúra

Jobb nemzeteknél századokon át ölelkezik egymással a demokratikus és az alkotmányos kultúra. Ott demokraták és öntudatos polgárok nőnek fel demokratikus jogállami intézményi keretek között. E nemzeteknél demokratának lenni nem hősiesség, jogvédőnek lenni nem gyanús ellenzékieskedés. Nálunk évszázadok óta pökhendi és agresszív tekintélyelvűség párosodik, felfelé üllő, lefelé kalapács, lent seggnyaló, fönt seggtartó magatartással. Ezen a fertályon a demokratának van oka félni – a zsarnok hatalomtól és a többiek zsarnokságától –, a jogvédőnek van oka távoli idegenként járnia saját hazájában. 1989 után demokratikus és alkotmányos intézményeket alkottunk egy olyan országban, ahol ennek nem volt hagyománya, egy olyan néppel, amelyik nem érezte jól magát ebben a hol szoros, hol bő ruhában.

Göncz Árpád példát mutatott arra, hogyan kell a demokrata egyszerű viseletét természetesen hordani, hogyan lehet a demokrácia ismeretlen és sokszor veszélyesnek látszó útvesztői­ben járni. Nem azt mondta: álljatok mögém, kövessetek! Hanem: gyertek velem, menjünk együtt! És nyájasan betessékelte az ország népét, mint személyes vendégeit, a sose látott parlamenti szobákba, termekbe, irodájába, otthonába. Kérdezett tőlük, tőlünk a fájdalmakról és sebekről, kíváncsi volt a véleményünkre: egy volt közülünk, így lettünk nála, vele, mi is egyek. Egy Magyarország, egy Magyar Köztársaság, egy nép, egy nemzet! Nem vált ketté demokrata és magyar, európai és hazafi.

De Göncz igazi érdeme, hogy minden erejével azon volt, a tömeg-demokratikus civilizációt, vagyis a napi demokratikus viselkedést támogassa, segítse. Nem tanított, nem tartott erkölcsi prédikációkat, hanem beszoktatott, ahogy az óvó néni teszi a síró és rettegő, becsináló, én itt nem eszem, én itt nem alszom, anyaaa, anyaaa után kiabáló kicsinyekkel. Az egyiket ölbe vette, a másikat simogatta, a harmadiknak megmutatta, miként lehet itt mégis enni. Nyugalmat és biztonságot, melegséget és szeretetet adott, hogy azután tudást, szokást, együttműködést adhasson. A hatalom mikrofizikájával, a mindennapos elnyomással, megalázással szemben alkalmazta a hatalom nélküliek védelmezését, az önmagunkra, jogainkra és kötelezettségeinkre ébresztés kisebb-nagyobb technikáit. És ahogy az óvónő, tanítónő, pszichológus minden gyerekkel, gyerekcsoporttal újratanulja, újracsiszolja saját belvilágát is, így tett a szabadság bizonytalanságába vetett emberek és csoportjaik demokratikus nevelésében, civilizálásában Göncz Árpád is.

Az utána jövő Mádl Ferenc és Sólyom László értettek az alkotmányos kultúra, a jogállami szellem világához, de egyáltalán nem a demokratikus civilizációhoz. Mint az a főiskolai vagy egyetemi tanár, aki meggyőződéssel hiszi, hogy hallgatói bizonyosan többet tudnak az írás-olvasásnál, hogy a megtanult tételek belsővé váltak, úgy hittek benne, hogy a jogállami intézmények alkotmányos kultúrát teremtenek, hogy az alkotmányos tudás egyben alkotmányos képesség is. Sólyom László ma is reménykedik abban, hogy az 1989 és 2012 közötti alkotmányos rend megrendítése után, a többség zsarnokságának eszközévé tett alkotmányos alaptörvények uralma alatt tovább élhet az alkotmányos kultúra. De vajon nem arról van-e szó, kérdezhetné Göncz Árpád, barátjának, Bibó Istvánnak a szavaival, hogy „demokraták nélkül nem lehet demokráciát építeni”? Vajon nem az antidemokratikus és a jogállamiságot elvető többség késztette-e Orbán Viktort, hogy felszámolja a demokratikus és jogállami intézményeket? Vajon nem a többség követel büntető és ítélkező államot? Nem a maga tulajdonát foggal-körömmel védő, más – állam, bank, szolgáltató, beszállító stb. – tulajdonát nem tisztelő többség helyesli a konfiskálásokat? Vajon hisz-e a többség a bírói, az alkotmánybírói függetlenségben, s nem inkább a „szemet szemért, fogat fogért” gyakorlatában, az erősebb és erőszakosabb jogában? Vajon az európai tankönyvek tudása győz-e a hatalmi önkényen, száll szembe civil kurázsival a mindenhonnan fenyegető uralommal? 

Ostobaság és disznóság jegyesek, minden külön értesítés helyett

Mindent elmond Magyarország állapotáról, hogy Schmitt Pál lehet a köztársasági elnöke. Lehet-e annál alacsonyabbra jutni, hogy az 56-os hős és író Göncz, a jogászprofesszor Mádl és a 89-es rendszerváltó kerekasztal lovagja és alkotmánybíró Sólyom után, a Kádár-rendszert végig sunyító, plagizátor és ostoba Schmitt képviseli Magyarországot? Szegény, szegény hazám. Orbán Viktor és Schmitt Pál párosa az elképzelhetetlen megvalósulása. Gondoltad volna? Nem, képtelenség. Robert Musil mondja 1937-es előadásában a butaságról: „az »ostobaság« – a »buta« jelentéstartalommal – az általános képtelenséget jelöli, a »disznóság« pedig az erkölcsi zülleményt”. „Úgy tűnik – teszi hozzá –, az emberiség önarcképe, ahogyan önkéntelen a kölcsönös csoportfelvételekből összeáll, kizárólag e két randaságos színezetű szó ilyen-olyan változatát tartalmazza.” Az emberiséget hagyjuk – van neki baja elég –, de a magyar csoportképeken ki-be jár a Disznóság nevezetű erkölcsi züllemény testőrével, tisztiszolgájával a képtelen Ostobasággal.

Csakhogy éppen Göncz Árpád tanított meg minket arra, hogy a Disznóság igen szapora, száz és száz kis disznóságot szül, az Ostobaság még szaporább, ezer és ezer butaságot, sunyító apró ostobaságot, tompaságot, lopott tudást, erőszakos tehetségtelenséget hoz a napvilágra. A Disznóság és Ostobaság nemzetgazdasága 2010–11-ben hihetetlen túltermelést hajtott végre disznóságokban és otrombaságokban. Nemzetek gyűlnek körénk – csodálkoznak ennyi sivításon és röfögésen.

Szegény hazánk. Innen út már csak fölfelé vezethet.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!