A kormány politikusai a gazdasági növekedés gyorsítása, a foglalkoztatás növelése helyett a múlt héten az államadósság elleni harcot hirdették meg fő gazdaságpolitikai célként. A Széll Kálmán-terv hét eleji ismertetésének ez volt a fő üzenete, mégpedig az elődök felelősségének hangsúlyozásával. De hogyan is lett 2010 végére a GDP-hez mérve 80%-os az államadósság?
Új szakasz veszi kezdetét Bokros Lajossal: 1995 és 2001 között az államadósság folyamatosan csökken, 2001 végére eléri a mélypontot (52%). A titok: dinamikus gazdasági növekedés, kézben tartott hiány (megszorítások) és jelentős privatizációs bevételek. A harmadik szakaszban, 2002 és 2007 között az adósság ismét megnő 66%-ig. Az államháztartási hiány is ebben a szakaszban a legmagasabb, noha az infláció alacsony és a gazdasági növekedés továbbra is dinamikus. Figyelemreméltó, hogy az ebben az időszakban keletkezett adósságnövekedés mintegy 15%-a az önkormányzatoknál jelentkezik – korábban nem volt számottevő részesedésük az államadósságban.
A negyedik szakaszban, 2007–2010 között az államadósság rátája, azaz GDP-hez viszonyított aránya nőtt jelentősen, maga az államadósság már csak viszonylag lassan emelkedett. A látszólagos ellentmondás magyarázatát a világválság okozta GDP-csökkenésben, a forintleértékelődésben és a kincstári hitelfelvétellel finanszírozott kényszerű MNB-devizatartalék-növelésben kell keresni: 2010 végén az államadósság-ráta ismét elérte a 80%-ot.
Látható tehát, hogy a magas hiány ténylegesen csak 2002–2007 között okozta az államadósság-ráta emelkedését. Hova lett a pénz? – szokták kérdezni. Az aránynövekedés elsősorban a társadalmi juttatásoknál, emellett pedig jelentős mértékben a közszféra bérköltségeinél, továbbá a beruházási kiadásoknál, illetve az egyéb folyó támogatásoknál történt, de az adóközpontosítás is mérséklődött egy kicsit. Más szóval, a többletpénz ott volt a nyugdíjak és segélyek növekedésében, a lakás- és gázártámogatás rendszerében, a közszféra jelentős béremelésében, valamint az autópálya-építésekben és más fejlesztésekben, továbbá az adófizetők jövedelmeiben.
Ami az államadósság jelentőségét illeti: mivel a hazai megtakarítási szint nagyon alacsony, így nem csak az állam, de a lakossági és vállalati igények finanszírozásához is külföldi megtakarítások bevonására van szükség. Önmagában ugyanis a 80%-os államadósság-ráta az EU átlagának megfelelő, a gondot különösen az jelenti, hogy annak 57%-át a külföld finanszírozza.
Fontos szempont az is, hogy az adósság költségvetési terhe nem csak annak nagyságától, hanem sokkal inkább a hitelek átlagos futamidejétől és kamataitól függ. Egy eurózónában lévő tagállam jellemzően jóval hosszabb lejáratot és alacsonyabb kamatszintet tud elérni, mint jelenleg Magyarország.
Az adósságprobléma kezelésének ezért hatékony módszere lenne az eurózónához való csatlakozás feltételeinek mielőbbi teljesítése és a csatlakozás is. Kár, hogy ez a lépés a gazdaságpolitika alakítóinak szándékaiban mostanában egyre távolabbra tolódik.
Az persze csak üdvözölhető, hogy a kormány felismerte a fenntartható költségvetési egyensúly fontosságát. Ugyanakkor a retorikától függetlenül a mostani csomag kiváltója nem önmagában a magas adósságszint. Inkább az, hogy az államháztartás hiányát 2012–14-ben is (az átmeneti intézkedések kivezetése után) 3% alatt kell tartani akkor, amikor egy közel 1000 milliárd forintos adócsökkentési program apasztja a bevételeket.
(A szerző a GKI Gazdaságkutató Zrt. vezérigazgatója)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
