Ezen a hétvégén a debreceni virágkarneválon együtt ünnepli Ady Endre és Csaba királyfi augusztus huszadikát. Szalmavirág bábok ők, és Hargita, Bihar (a részek), valamint Hajdú-Bihar megye (az egész) egymásra találását hivatottak jelképezni a felszalagozott ünnepi kocsikon.
A nemzeti egymásra találás rítusai egymást követik, a különös páros felvonulásával egy időben Kolozsváron is magyar napok zajlanak: szimbolikus és valós térfoglalás folyik, magyar szó, magyar ének, magyar gulyásszag abban a városban, ahol az utóbbi időben etnikai konfliktus etnikai konfliktust követett. Annyi volt a kényelmetlenebbnél kényelmetlenebb nézeteltérés (vita a Mátyás-szobor feliratozásáról, a Házsongárdi temető védelméről, a többnyelvű helységnévtáblák használatáról stb.), hogy a felületes szemlélődő könnyen megadhatja magát az ünnepi hangulatnak. Hátha ez már a békekötés jele! És valami újnak a kezdete. Magyarország valami újat tud mutatni önmagából, képes a nehéz időkben új szövetségkötésekre? Minden jó, ha a vége jó – mondhatnánk, ha megadnánk magunkat az ünnepi propagandának, ez azonban nem a magyar kül- és szomszédságpolitika progresszív felfrissüléséről szól, hanem arról, hogy a magyar nemzet – már megint – „visszavételezi” azt, ami neki jár. A könnyített állampolgársági eljárás is elvileg a visszavételezés része, gyakorlatilag azonban olyan adminisztrációs bukást jelent, amire a kezdeményezők sem, az ellenzők sem voltak felkészülve. Az állampolgárság ugyanis: nem kell. Júliusban még úgy nyilatkozott Répás Zsuzsa, helyettes nemzetpolitikai államtitkár Tusnádon, hogy év végéig kétszázezer ember ügyében indulhat eljárás. Most augusztusban Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul úgy fogalmazott, „sokan” kérik a magyar útlevelet, de pontos adatot, adatvédelmi okokból nem adhat közre. Ha elfogadjuk azt, hogy a teljes magyar nyelvterületről kétszázezer ember folyamodott ezért a kedvezményért, akkor be kell látnunk, hogy az erdélyi magyarság egytizede sem él a lehetőséggel. Hiába volt a 2005-ös szavazás, és az azóta szűnni nem akaró vita. Miért nem kell a kedvezmény? Nem lenne kellően erős a nemzeti identitás az erdélyi magyarok között? Nem kötődnének a magyar államhoz? A magyar nemzetközösséghez? Talán igen, talán nem. Nem jó kérdések ezek, és nincs rájuk felelős válasz. Az viszont tény, hogy – a szavazatszerzés konkrét kampánycélján túl – az állampolgársági intézmény korszerűtlen és erőtlen.
A könnyített magyar állampolgárság hasznát és kárát Magyarországon, a belpolitikai viták közepette, lehet látni, Erdélyben azonban mindez értelmét veszti. És ez az egyik alapvető magyarázata, miért érdektelen a többség az állampolgársággal szemben. A tétje azonban nem is az ennek a történetnek, hogy hány erdélyi magyar válik magyar állampolgárrá. Még csak nem is az, hogy hány erdélyi magyarból lesz valamely magyarországi párt szavazója. (Ha egyáltalán. Minden bizonnyal a magyarországi politikával szemben még közömbösebb lesz a mezei kettős állampolgár, mint a románnal.) A nagy bukás az, hogy a kettős állampolgárságra nemzet- és külpolitikát építő Fidesszel kapcsolatban egyértelművé vált: sem a környező államokkal, sem a környező államokban élő magyar közösségekkel kapcsolatban nincs érvényes, életképes stratégiája. (Ha csak nem tekintjük stratégiának azt, hogy Erdélyben a Fidesz és a Jobbik egymással versengve dolgozik az etnikai konfliktusok elmérgesítésén.) A nemzetegyesítő kampányok mögött nincs érvényes nemzetkép, a nemzetállam nosztalgiát a revíziós giccs élteti. Hogy egészen pontosan lefordítsuk a kormányzati propagandát: a csillagösvény a dudvás és moharos magyar ugarra vezet.
(A szerző újságíró, Marosvásárhely)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
