Máshogy fáj

Úgy tűnik, menthetetlenül kettészakad a generációm. Elég a fél osztálynak asztalt foglalni az érettségi találkozón, és kétszer annyi képeslapot kapok majd. Itt hagynak. Ismerem őket: aki tervezi, az el is megy. „[S] kitántorgott Amerikába / másfél millió emberünk” – írta 75 éve József Attila. Ha jól számolom, most megint ennyi készül útra kelni. Mi, első indulattal, általában a komplett értelmiséget szoktuk elveszteni. Megszökik tőlünk az ész. Szakadt szívvel és nem önszántából. Mert egy közös volt az évszázados mehetnékben, a háború előtt és után, 56-ban és később, a rendszer elől menekülve: lélekben bele kellett pusztulni minden újrakezdésbe. Otthagyni a hazát, múltat, kicsit önmagunkat, s vissza sem nézni. De ma ez már nem fáj annyira. Legfeljebb nekem, aki maradok.

Mert szoktatjuk magunkat a külföldhöz. Minden egy hónap felhőtlen nyelvtanulással kezdődik, majd a féléves ösztöndíjprogramok következnek, később az ügyesen megcsípett szakmai gyakorlat, és végül a remegve várt gáláns állásajánlat. Így szivárog el egy nemzedék. Lassan, cseppenként, majd áradatként. Dehogy akarnak ők hátat fordítani családnak, barátoknak! Ők csak néhány évre próbára akarják tenni tehetségüket, szorgalmukat. Az itthon sehol sem látott jó fizetésből már lehet rendes lakást bérelni, egy hirtelen jött kinevezés után pedig meg is lehet venni. Igaz, hitelből és hosszú évekre. Így kezd betonként megkötni a marasztaló jólét. Azért hazajönnek majd, simogatni a hiányzó családot, ápolni a messzi barátot. De aztán futnak is szépen vissza, ide-oda repül a sok bumeránggyerek. És közben soha nem fogja kimondani, hogy kivándorolt. Mert az fájna.

Érthető persze ez a mehetnék. Ki ne látna világot fiatalon? Ki ne remélne kalandot, amíg lehetősége van belevágni? Én is így vagyok ezzel. Kiélem a kalandvágyam. Ezért maradok.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!