Nem sokkal a rendszerváltás után a tévében Nyers Rezsőt faggatták, hogy hová lett az a sok pénz (vagyis, hogy mire költötték az államadósságot?). Mire Nyers nem kezdte sorolni a tételeket, hanem csak annyit mondott: „volt húsz jó éve az országnak”.
Marhaság, mondom, de oké, csak játszunk, dumálunk, sörözünk.
Az első húsz „jó évünk” sokba került: ma fizetjük az árát annak az akkori, ún. „korai jóléti társadalomnak”, akkor indult el az eladósodás, és látható volt, hogy tarthatatlan volt az a fejlődésmodell. De mi lett volna a nélkül? Kilógott volna a fenekünk is. ’56 előtti fotókat néztünk, hihetetlen, milyen csóró állapotok voltak. Szóval, mégis csak kicsit jobb lett. Például lett panelprogram, igaz: ronda betonsilókkal, de azzal nagyjából vége lett a társbérletnek, lakásínségnek. A panelt lehet szidni (ma már: le is kell bontani egyiket-másikat). De akkor nagy szó volt, hogy lett lakás. Aztán ott volt a „fekete sereg”: az ingázók Szabolcsból Pestre, hétvégén vissza – nagy kritikai irodalma lett akkor, mert rémes egy életforma volt. Ám akárhogy is: a „fekete sereg” tagjai nem voltak munkanélküliek. És a mából tekintve ez nagy különbség. Igaz, hitelbe vettük ezt is: munkahelyüket a „gyáron belüli munkanélküliség” növelése termelte – amit aztán duplán kellett a társadalomnak megfizetnie. De volt munkahelyük. A gyerek látta, hogy apja reggel elmegy dolgozni, este hazajön. Szocializálódott. Az élet, úgy egyébként zűrös volt, simlis, „állam bácsis”, azaz: „paternalista”, hitelből fenntartott – illuzórikus jóléttel. De vele – a háború-rákosizmus-57/62 megtorlása után – adódott valamivel jobb élet, ami akkor nagyon kellett. Életmódban, kajában, gyerek iskolázásában, anyuka háztájijában, meg a szomszédék Wartburgjában. Erre célzott anno Nyers Rezső. (Egyébként akkor kb. 20 milliárd dollár volt az államadósság, ma ez kb. 135 milliárd…)
Húsz év. Amiben persze csattantak a rendőrpofonok a Moszkva téren, gumibotok a Petőfi-szobornál, aláírókat rúgtak ki (néhány ment a sittre) – szabadság, az nem volt. Tudjuk. A felülről nyomott egyezség úgy szólt, hogy „befogod a szád, és lesz mit a tejbe aprítanod”.
Játszunk, dumálunk, sörözünk – de azért nehogy má’ nosztalgiázzak…
És akkor – a játék kedvéért – lássuk a „második húszat”. A nyertes jelmondat: „végre van szabadság”, aminek főleg indulása volt fantasztikus élmény. Szinte bármit kiabálhatsz, írhatsz, alapíthatsz. Külföld? Bármikor mehetsz, onnan (a másik húszból) nézve irigység tárgya, most azt mondom, hogy hát persze: isteni, ha van rá pénzed. Határok nincsenek, nem szorongsz, ha jön az útlevél- és vámvizsgálat Hegyeshalomnál. Kicsit harcolsz a bürokráciával, de pár hét alatt van egy kis kócerájod, mondjuk, ha informatikus vagy, jól keresel vele: a piac is szabad (úgy-ahogy működik…). De a váltás talán leginkább látványos eredménye Pest arculata: szép régi házak bújtak elő a romos homlokzatok mögül (renoválás), új városnegyedekben sétálhatsz, kiülhetsz a Ráday utcában egy kávéra. Otthonos. Modern. Mit mondjak még?
Játszunk, beszélgetünk, sörözünk.
Hát akkor mondom: ennek az új életminőségnek is ára van, csak nem hozakodunk elő vele folyton-folyvást. Mondjuk bírod-e felejteni, hogy négyszázezer munkanélkülit raktároz ez a rend, harmincezer hajléktalant, négyszáz télen megfagyottat. Nem nézel oda, ahogy én is elfordítom a fejem, ha koldusba ütközöm a metró lépcsőjén. Ez kell hozzá. A társadalom egy- harmada sokkal (nagyon sokkal) jobban él, de kétharmada gondokban. Alsó egyharmada csóró, küzd a másnapért. A „szabadság” ugyanis nem egyedül jött, hozta magával az egyenlőtlenség kitágulását, a létbizonytalanságot – ami a kapitalizmus normál üzemmódja, csak sokáig nem akartuk elhinni. És ha innen nézzük a két húsz évet – a különbség relativizálódik. Az első húszban az értékek listáján (hiányként) a szabadságot tették első helyre a népek, a mostaniakban a létbiztonságot. „Szabadság” vs. „munkahely”? Na, ne má’…!
De a „két húszas” különbségére kérdeztél. És játszunk, dumálunk, sörözünk.
Állj, állj, állj – miket nem mondok itt összevissza. Ebben a „húsz kontra húsz” játékban csak a lényeget felejtem: akkor – az elsőben – fiatalok voltunk, most meg öregek. De egyáltalán: ez az összehasonlítás – gazdaságilag és politikailag – egy nagy marhaság. Soroljam a különbségeket? Akkor hiánygazdaság – ma piacgazdaság, akkor (puha) diktatúra – ma: demokrácia, akkor hitelre élni, ma fenntartható fejlődést kreálni – nem sorolom, úgy is tudod.
Csak eljátszottam a számokkal. De te kérdeztél, és különben is csak játszunk, dumálunk, sörözünk… – mondom a havernak.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!