Kylian Mbappé klasszis mozdulattal nyitott. Még ott sem volt Oroszországban, a futballvébén, már akkor. Nem csak azzal, hogy jótékonysági célra ajánlotta a világbajnokság után majd neki járó prémiumot. Hanem az indoklással: ha az ember a hazáját képviselheti, ne pénzért tegye.
A 19 éves Mbappé színes bőrű francia, akinek a szülei is már színes bőrű franciák voltak. A mama algériai, az apa kameruni felmenőkkel. A szélsőjobb Franciaországban húsz éve, a világbajnoki cím megszerzése óta támadja a futballválogatottat, mondván, többségük nem igazi francia. Erre például itt ez a gesztus – nem mintha védekezni kellene az otromba támadások ellen, de mégiscsak!
Mbappé felajánlása egyszerű és szép, mint például a vébén az argentinoknak lőtt két gólja, de ezzel a logikával például az olimpiai sportágak többsége meghalna, mert ott másból nem is jön pénz, csak a nemzetiszínek képviseletéből. Hogy keressen másként komoly összegeket például egy gyalogló, egy sportlövő, egy kötöttfogású birkózó, mint válogatottként az olimpiákon, vébéken? Igaz, a történetesen éppen francia olimpialapító Coubertin báró nagyon nem szeretné ezt, mert ő ellene volt még a nemzethez tartozás feltüntetésének is. Személyes erények versenyezzenek az olimpián, ne államok, ellenkező esetben nem valósul meg a „béke vagy te, sport” imádság, mondta. Az élet jórészt igazolta, viszont megy tovább a maga útján.
Például azzal, ahogy Mbappé beszállt abba a spirituális körbe, amelyben a nemzet a legtermészetesebb örömforrásként kínálja a hozzá tartozóknak a többi embert.
Előzmények nélkül a francia játékos felajánlása (melyet sok csapattársa is követ) nem is volna ennyire érvényes. Mbappé 19 éves múlt, de már két éve az egyik legsikeresebb futballista a világon.
Másfél éve intenzíven jótékonykodik. Nemcsak átutalásokkal, hanem személyes közreműködéssel.
Ez a gesztus elvezet (engem legalábbis) a mi futballunkhoz, amely szintén rengeteg külső segítségből él.
De nem kiemelkedő teljesítményekért kapott keresményt adnak tovább nekik, hanem a közösség pénzét. Nem vonom kétségbe a segítőkészség őszinteségét. Érthető, hogy a miniszterelnök nehezen viseli azt, amivel az „általunk” választott új rend jár. Azt, hogy a futballban szükségképpen hátrasorolódtunk. De a sok százmilliárdos nagyságrend, amelyben kompenzál, már a helyzettel számot vetni képtelen akarnokság.
Igaz, ennyire mélyen sem kellene lennünk. Miért ne lehetnénk mi a horvátok? Komoly klubcsapataik nincsenek, mert ott a tőkés vállalkozások szabályai szerint folyik az élet, de nagy játékosaik, tiszteletre méltó válogatottjuk van. Mészáros Lőrinc talán majd elrontja őket. Egy horvát élvonalbeli csapatot már vett (Osijek). Megjelent ott is a pénz, amiért nem dolgozott meg az, aki költi. A helyzet olyan futballistát idéz, akinek nem kell futnia, verekednie, a többiek kibrusztolják a tizenegyest, ő jön, berúgja – ehhez azért ért, mert valamihez csak kell –, aztán visszaül a padra.
A valóságban ilyen futballista nincs. Ha mégis van, az első alkalommal a csapatával együtt nagyon megverik. Ahogy mostanában a mieinket szokták.
Hova tegyük magunkat ebben a világ nagy játékban? Szabó Lőrinccel indulva 1927-ből: – Remegés az egész, jó s rossz, ahogy a játék áll, hősi, brutális / izgalom … – óh, tudom én, a tömeg csak ilyenre kapható! / De tömeg vagyok én is és gyerek… És ő az, aki az 1954-es elvesztett világbajnoki döntő utáni versben „Csaba királyfit”, csodát remél a „gyémánt égre” tekintve. Igaz ez ma is. De könnyebben azonosulok Jékely Zoltán emberével a kapufánál (Futballisták): „Mindig lesz a nagyvárosok határán / egy-egy letarolt-gyepű rét / hol hűvös alkonyati órán / hallani e mély dobzenét / mely mérföldekről mágnesez magához / labdaéhes diákot és inast, / s egy-egy bolyongó, dérütött pasast, / ki eltűnődve dől a kapufához.” Leginkább mégis Esterházy Pétert hozza be a helyzet (amit ő be is lőtt, mint mindig): A demokrácia nem tett jót a futballnak, a fiúk egy lettek közülünk, mi meg hát milyenek vagyunk?
Azóta pedig… Az illiberális demokráciáknak (most) nincsenek jó csapatai. A törököknek volt nem is rég, az oroszoké most sem az. Még az orosz– horvát (illetve a francia–uruguayi) negyeddöntő előtt írok. Mégis vállalom a kockázatot. A diktatúrának voltak világverő együttesei. Pl. Aranycsapat. A féldiktatúráknak nincsenek. A futballban félig semmit sem lehet. Amivel nem azt akarom mondani, hogy egy remek csapat megér egy jó nagy diktatúrát. Sőt!
De visszakérdezve Esterházyt, mégis, milyenek lehetnénk? Akár olyanok is, mint Mbappé? A futballban az a gyermekien szép, hogy bármit elképzelhetünk. Míg el nem kezdődik a meccs. De addig legalább képzeljük el!
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
