Ahogy a Pakisztánban bujkáló Oszama bin Laden megölésének híre bejárta az Egyesült Államokat, az emberek a metrón, a baseballstadionokban, a Fehér Ház előtt és a valamikori World Trade Center helyén spontán csoportokba gyűltek, ünnepeltek és a himnuszt énekelték.
A megkönnyebbülés és az igazságtétel érzése érthető, ha tudjuk, hogy a 2001. szeptember 11-i terrortámadások egyik fő kitervelőjére úgy tekintettek, mint a magyarok Haynaura: egy nemzet legfőbb ellenségeként. A gyorsan lebonyolított közvélemény-kutatások is arról számoltak be, hogy az emberek vegyesen éreztek megkönnyebbülést, büszkeséget és boldogságot az al-Kaida-vezér halálhíre (és az akcióról hazatérő különleges egység sértetlensége) hallatán.
Az amerikai szempontból sikeres akció ugyanakkor nem csak a népléleknek, de az akciót elrendelő Barack Obama elnöknek is – legalább átmeneti – megnyugvást hozhat. Egyrészt ahogy az lenni szokott, népszerűsége hirtelen megugrott: a nagy szórást mutató, átlag 10 pontos elégedettség-növekmény ugyanakkor amilyen gyorsan jött, el is illanhat. A megnyugvást az elnök számára sokkal inkább az eset hosszabb távú hatásai hozhatnak. A 2012-es elnökválasztási kampány előtt az akció ugyanis két szempontból is megerősítette Obama helyzetét. Egyrészt megválasztása előtt az egyik legnagyobb támadási felületet biztonságpolitikai tapasztalatlansága jelentette. Mai külügyminisztere, Hillary Clinton, akkor még legfőbb ellenlábasaként egy hatásos tv-reklámban kérdőjelezte meg, hogy vajon az országos politikában még zöldfülű Obama készen áll-e egy fontos döntési helyzetet hozó hajnal 3 órai telefonhívásra. Bin Laden „semlegesítése” az amerikaiak számára azt bizonyíthatja, hogy az elnök képes türelmesen várni, amíg akár egy évig is előkészítenek egy ilyen akciót, másrészt viszont készen áll rá, hogy a megfelelő pillanatban főparancsnokként felvállalja a bizonytalan kimenetelű döntéseket is. Ennyiben megerősítette azt a már megválasztásában is szerepet játszó benyomást, miszerint nem volt véletlen, amikor 2002-ben – saját pártja többségével is szembeszállva – hibásnak minősítette az iraki háború megindítását.
A másik pozitív fejlemény az, hogy az első számú nemzeti közellenség kiiktatása beleillik egy tágabb átrendeződésbe: a biztonságpolitikai kérdésekben a jobboldali republikánusoknál hagyományosan galamblelkűbb Demokrata Párt az elmúlt években sokat ledolgozott imázshátrányából e területen. Elvégre az „anyupárt” vezetői a Fehér Házban és a kongresszusban döntöttek az afganisztáni csapatlétszám-emelésről, bombázták a líbiai kormányerőket, növelte a nyomást az iráni rezsimen – és most ugye a 10 éve üldözött bin Laden. Tették mindezt úgy, hogy a legfontosabb ügyekben sikerült együttműködést kialakítani a bel- és gazdaságpolitika tekintetében kérlelhetetlen ellenfélnek számító republikánusokkal. A megfelelő személyzeti politika ezen sokat segített: Obama megtartotta elődje „párttagkönyves” republikánus hadügyminiszterét, egy volt jobboldali kormányzót nevezett ki kínai nagykövetnek, egy exképviselőt pedig a szárazföldi erőkért felelős államtitkárnak. A hetekben bejelentett kormányátalakítással pedig a szintén republikánus afganisztáni főstratégát helyezte a CIA élére (két legyet ütve ezzel egy csapásra, hiszen a népszerű David Petraeust sokan szívesen látták volna Obama elnökválasztási ellenfeleként is). A kétpárti nemzetbiztonsági csapat és a nagyvonalakban konszenzusos politikai irány különösen fontos ütőkártya egy olyan helyzetben, amikor Obama potenciális 2012-es ellenfelei között találunk volt és jelenlegi törvényhozókat, kormányzókat és vállalkozókat, de olyat, aki nála nagyobb kül- és biztonságpolitikai tapasztalatokkal rendelkezik (egyelőre) egyet sem.
A kedvező előjelek ellenére Obama újraválasztása korántsem biztos. Az elnökválasztások jelentős részben a választ közvetlenül megelőző fél évben dőlnek el, és a nemzetbiztonsági kérdések mellett (és előtt) a napirendet az elszabadult államadósság, a lassan növekvő gazdaság és a vegyes fogadtatású egészségügyi reform is meghatározzák majd. És bár az al-Kaida felső vezetése most minden bizonnyal „újrakalkulálja” az USA által a pakisztáni akcióban lefoglalt merevlemezeken található egyes terveit, az elmúlt évek tanúsága alapján az „egyéni” öngyilkos merénylők legalább akkora veszélyt jelentenek az amerikai repülőgépekre, vonatokra és forgalmas közterületekre. A legtöbb, ami egyelőre így elmondható, hogy bin Laden megölése megerősítette az elmúlt évtizedben a balsors számos nyűgével és nyilaival, természeti csapásokkal, terrorcselekményekkel és gazdasági válsággal megvert amerikai társadalom összetartozás-tudatát. A hírt hallva végre nem gyász-, hanem örömszünetet tarthattak az újjáépítésben – de az ország „terror elleni háborúja” ezzel távolról sem ért még véget.
(A szerző Amerika-szakértő, MTA Politikatudományi Intézet)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
