Furcsa hírek érkeznek mostanában az Atlanti-óceán túlpartjáról. Tévékommentátorok tartanak százezres tömeggyűléseket, korábbi politikai nímandok nyernek jelöltséget a szövetségi szenátusba, sőt, az sem kizárt, hogy ez utóbbi egy néhai boszorkányt is a tagjai közé fogad majd hamarosan.

 

Annyi biztos, hogy a november 2-i, az elnöki ciklus félidejében megtartandó általános választást megelőző kampány alaposan felforgatta az Egyesült Államok politikai térképét. A felfordulás hajtóereje az úgynevezett Tea Party mozgalom, mely a szélsőjobbról támadja az amerikai kétpártrendszerben a „hivatalos” jobboldal letéteményesének számító Republikánus Pártot. Az amerikai belpolitikát csak távolról figyelő olvasók számára egy jó fogódzót jelenthet, ha a Tea Partyt mint egyfajta „kuruc” mozgalmat fogjuk fel. Az alulról szerveződő csoportosulás névadó eseménye a 18. század végi Bostoni Teadélután, mely a brit királyságtól való függetlenséget megteremtő háború egyik legfontosabb előzménye volt. A patriotizmus, a külső hatalmaktól – ide értve a magánéletbe beavatkozó államot is – független önrendelkezés vonzó eszméje adja a mozgalom népszerűségének forrását. A korábban a politika számára jórészt elveszett, „bujdosó” milliókból gyakorlatilag bármilyen központi irányítás nélkül fejlődött ki egy igen ütőképes politikai hadtest, mely az elmúlt évben rekordmértékűre duzzasztotta a Republikánus párti előválasztásokon való részvételt (az USA-ban jellemzően nem a pártelit, hanem maguk a szavazók döntenek arról, hogy ki lehet pártjuk jelöltje a különböző politikai posztokra). A dühüket eredendően Barack Obama 2008 végi elnökké választása után meghirdetett reformok váltotta ki: az egészségügyben az állami beavatkozás kiterjesztése, a gazdaság közpénzből történő élénkítésének számos hulláma, valamint a csődközeli helyzetbe került bankok megmentése, és ennek nyomán a pénzügyi rendszer működésének szorosabb washingtoni gyeplőre fogása. Ezen intézkedések közös eleme az állami kiadások növelése, mely mára soha nem látott mértékűre duzzasztotta a – jelentős részben külföldiek, köztük Kína – által felvásárolt amerikai államadósságot. Már előre is érzékelve az eladósodást szinte automatikusan követve növekvő közterheket, a Tea Party résztvevői leginkább az amerikai politikában 10-15 évente rendre felbukkanó adólázadóknak tekinthetőek. Ellentétben a 2000-es évek első felében meghatározó nemzetbiztonsági, illetve társadalmi-vallási konzervativizmussal, az „új erő” leginkább a költségvetésideficit- ellenes pénzügyi konzervativizmus és az adócsökkentéseket pártoló populista neoliberalizmus keveréke. A terrorveszély időleges háttérbe szorulása, az iraki és afganisztáni háborúk veszteségei, valamint a kultúrharcban elszenvedett fokozatos pozícióvesztés nyomán a 2006-ban és 2008-ban történelmi vereségeket megélő amerikai jobboldalt így a továbbra is recesszióközeli gazdaság „élesztette újra”. A Biblia helyett inkább az alkotmányra és módosításaira, köztük a fegyvertartás, a szólásszabadság, valamint a szövetségi kormányzattal szemben a tagállamok jogaira felesküdő Tea Party aktuális sikereit már szervezettségének köszönheti. Az országosan irányított pénzküldési akciók döntően befolyásoltak számos helyi előválasztást, és a mozgalom idővel kitermelte nem hivatalos vezetőit is, a republikánusok legutóbbi alelnökjelöltje, Sarah Palin (képünkön), valamint az amerikai hírtelevízió, a Fox News sztárműsorvezetője, Glenn Beck személyében. Az egész politikai rendszerrel, és általában a szerintük túlterjeszkedő amerikai Leviatánnal szemben fellépő mozgalom jövője ugyanakkor legalábbis kétséges. Először is a mozgalom által pajzsra emelt jelölteknek baloldali-demokrata ellenlábasaikkal szemben rosszabbak az esélyeik a kongresszusi, kormányzói vagy tagállami törvényhozási helyekre, mint az ideológiai főáramhoz közelebbi republikánusoknak. Sok helyen a pártközpont által favorizált, de a Tea Party expresszvonata által elgázolt jelöltek úgynevezett beírt jelöltként vagy függetlenként indulva jó eséllyel feltámadhatnak az előválasztásokkal szemben már nem csak a politikaőrülteket megmozgató általános választásokon. (A baloldali populizmus 2000-es évek közepi előretörése idején például így nyert az azóta is független, a 2000-ben még demokrata párti alelnökjelölt, Joe Lieberman szenátor.) Számos helyen legalább ilyen valószínű, hogy a korábban leírt demokrata párti jelöltek ismét versenybe kerülhetnek a hivatalosan republikánus, de a szokásos pártprogramnál szélsőségesebb nézeteket hangoztató indulókkal szemben. Nem utolsósorban pedig maga a Republikánus Párt is alkalmazkodik az általános jobbra tolódáshoz: ahogy a legutóbbi hasonló esetben, 1994-ben, úgy most is egy új társadalmi szerződésre vonatkozó javaslattal – no meg persze Obama reformjainak visszacsinálásával és meggátolásával – próbálja a szelet kifogni a radikálisok vitorlájából. A vihar ráadásul amúgy is elcsendesül majd: a kongresszus, de legalábbis az alsóház várható elfoglalásával a republikánusok – és benne a megválasztott „teapartisták” – döntéshozói pozícióba kerülnek, és ha a 2012-es következő választásokig eredményt szeretnének felmutatni, akkor egyezkedniük kell majd a vétójoggal rendelkező Obama elnökkel. A hab a tortán pedig az, hogy az elitellenesség logikája szerint a hatalomba belesimuló korábbi radikálisokat is újabbak támadják majd, megosztva ezzel az amúgy is töredezett jobboldalt. Jó érvek szólnak így a mellett, hogy az Obama-féle „hadiadó” által ellenállásra feltüzelt kurucok rövid szabadságharcuk után – ahogy az számtalanszor történt az amerikai politikatörténetben – le kell majd tegyék a fegyvert. Ennek pedig némileg paradox módon a legjobban a Tea Partynak éppen hogy új életüket köszöngető, ma még a kongresszus és az elnöki poszt tekintetében is ellenzéki, mérsékelt republikánusok örülnek majd. Ők ugyanis Bill Clinton, majd a kisebbik Bush 2000-es győzelme, valamint Obama példájából is jól megtanulták a leckét: Amerikában közvetlen fenyegetettség hiányában választást csak középről lehet nyerni.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!