Csütörtökön a foglalkoztatási és szociális miniszterek luxembourgi tanácsülése után Németország nagykövete odajött hozzám, és részvétét nyilvánította Horn Gyula elhunyta alkalmából. Kedves és megrendítő volt ez tőle, ha váratlannak nem is mondanám.
Az évek során ugyanis – különféle nemzetközi intézményekben és kétoldalú kapcsolatokban – magyarok és németek között megszokottá, már-már rituálissá vált az 1989-es határnyitás felemlegetése és az abban szerepet játszók dicsérete.
Brüsszeli munkám kezdetén, még 2010 februárjában felkértek, mondjak beszédet a Solidar nevű civil szervezet rendezvényén, ahol két korábbi szocialista miniszterelnököt tüntettek ki Ezüst Rózsa-díjjal: a francia Pierre Mauroyt és a magyar Horn Gyulát. Horn méltatásában a külügyminiszterként végrehajtott fordulat nagy figyelmet kapott, de mivel a köszöntőt egy harmadik volt kormányfő, a dán Poul Nyrup Rasmussen mondta, az est folyamán bőven esett szó a ’90-es évek kormányzati munkájáról és nemzetközi diplomáciájáról is. A brüsszeli eseményre betegségük miatt se Mauroy, se Horn nem tudott eljönni.
A politikus Horn Gyula személyiségéről nálam sokkal többet tudnak mondani egykori munkatársai, miniszterei. Lányát és fiát hamarabb és jobban ismertem egyetemi okokból. Mind azonáltal emlékezetes marad számomra az a találkozás, amely 1995. március 15-én történt – igen, mindössze három nappal a Bokros-csomag bejelentése után.
Március idusán minden évben a Szabad Sajtó Alapítvány rendezte díjátadó ünnepségeit a Pilvax kávéházban, ahol ez alkalomból baloldali és liberális értelmiségiek (főként médiamunkások és társadalomtudósok) találkozhattak egymással és vezető politikusokkal is. Az 1995-ös volt az első ilyen rendezvény a szocialista-liberális koalíció megalakulása után; a jelen levők nagy részét azonban leforrázta a stabilizációs program vasárnapi meghirdetése és két szocialista miniszter emiatti lemondása.
Jó kedélynek nyoma nem volt a teremben; inkább szorongás ült ki az arcokra, nem öröm. Horn mégis magabiztosan, oldottan, őszintén társalgott mindenkivel; nem beszélt mellé. Az aggodalmakra, vádakra válaszolva egyértelművé tette: a csomag nem az SZDSZ és nem az IMF nyomására született, és nem is azzal a tartalommal, amit az IMF konkrétan elvárt volna.
Mint ismeretes: az IMF valóban nem állt oda a ’95-ös magyar stabilizáció mellé, amely az akkor irányadónak számító, ún. washingtoni konszenzustól valamelyest eltért (inkább heterodox, semmint ortodox megoldásnak számított). Horn pedig a jelen levők előtt nem válogatta meg a szavait az IMF vezérigazgatójával kapcsolatban. Később megjelent visszaemlékezése jól mutatta, ez a kapcsolat már korábban sem volt harmonikus.
Bár gyakorlatilag minden részletet az újonnan kinevezett pénzügyi vezetőkre hagyott, Hornnak szemernyi kétsége nem volt afelől, hogy a gazdaságpolitikai fordulat bebiztosítja az ország OECD-csatlakozását és lökést ad európai integrációjának is. Utólag már látható: a kiigazítással járó rövid és enyhe recesszió után a gazdasági növekedés is felgyorsult, elsősorban a külföldi tőkebeáramlás hullámát meglovagolva.
Nem 1995 márciusa volt az első alkalom, amikor Horn „a tett halála az okoskodás” alapon döntött valamiről. De azért némi „okoskodásra” is kész volt, ha a vitában felmerült a kérdés: vajon hová vezet mindez. A Pilvaxban őt faggatóknak visszakérdezett: olvastuk- e az egyik (zöld) gazdasági napilapban megjelent cikket arról, hogy „milyen kapitalizmust válasszunk?” – mert hiszen a valódi kérdés az, hogy melyik változat felé akarunk haladni.
A Horn által hivatkozott, egész oldalas értekezést történetesen mesterem, Csáki György írta. A cikkre való utalással a pártelnök határozott értékválasztást sugallt. Régóta és jól ismerte a nyugat-európai szociáldemokráciát; szociális piacgazdaságot akart Magyarországon. Odafigyelt az ilyen típusú eszmefuttatásokra, érvrendszerében megjelent az efféle – olykor persze sematikus – politikai gazdaságtan. Reformokra és érdekegyeztetésre egyaránt törekedett, az adórendszer progresszivitását pedig erősítette.
Egész biztos, hogy Horn gondolkodására már korábban is – nemcsak a kapitalizmussal, hanem a szocializmussal kapcsolatban is – jellemző volt, hogy nemcsak a rendszereket, hanem a modelleket is vizsgálni kell. Személyes tapasztalatai alapján jól ismerte az államszocializmus szovjet és jugoszláv modelljeit. Ennek szerepe volt abban, hogy az utóbbit – mint fiatal diplomata – nem javasolta követni az útkereső hatvanas években. Azokkal tartott, akik a magyar „mechanizmusreformmal” egy teljesen új, máshol nem létező konstrukciót próbáltak kikísérletezni.
A Pilvaxban lezajlott beszélgetés apró adalék csupán a rendszerváltáskor történtek és a politikusi karakter értelmezéséhez. Jól illusztrálja: Horn Gyula számára a gazdaságpolitika nem volt más, mint a külpolitika „szolgálólánya”. Valószínűleg nem volt olyan perce, amikor a magyar történéseket a világpolitika mozgásától elválasztva értelmezte volna.
Meggyőződése volt, hogy Magyarországnak az a legjobb, ha a nemzetközi főárammal összhangban van, azzal együtt fejlődik. Nem kevés ütközést vállalt, mégis a megbékélés politikusa volt inkább – mind a társadalomban, mind a nemzetközi politikában.
A sors és a véletlen úgy hozta, hogy a 2010 februárjában egyszerre kitüntetett Pierre Mauroy és Horn Gyula is 2013 júniusában hunyt el. A generáció, amely véget vetett a hidegháborúnak, kiemelkedő szereplőit veszíti el. Az európai egység, amelyet segítettek megteremteni, olyan történelmi örökség, amelynek megőrzésére a mai válság viszonyai között is törekedni kell.
A cikk szerzője az Európai Unió magyar biztosa
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!