Rio de Janeiro nem tipikus célpontja európai tisztségviselők utazásainak, tekintettel arra, hogy a brazil kormány nem ott székel, meg egyébként sem EU-tagországról van szó. Négy évvel ezelőtt azonban alkalmam volt egy pillantást vetni a városra, amelyet akkoriban egy nagysikerű, ornitológiai ihletésű rajzfilm népszerűsített, egyébként pedig két nagy világversenyre (focivébé és olimpia) készült, és ezt a programot a társadalmi modernizáció szolgálatába kívánta állítani.
Rögtön az elején meg kell említenem, hogy Rióba Argentínából érkeztem, ahol az esedékes EU–Latin-Amerika szociális csúcstalálkozót rendezték.
Az ilyen találkozók általában arról szólnak, hogy az európai előadók a fejlett jóléti rendszerek erényeit és aktuális kihívásait mutatták be, míg a latin-amerikaiak elmondják, miben akarják, tudják követni a fejlettebb mintákat. Ezúttal a helyzet kicsit más volt. 2012 volt az az év, amikor a világon szinte mindenki kioktatta az európaiakat, mivel az egységes valuta a lét és nemlét határán billegett, és emiatt az EU nem tudta elkerülni a második recessziót a nagy pénzügyi világválság kitörése (2008) után.
A latin-amerikaiak önbizalmát növelte az is, hogy gazdasági értelemben egy jó évtizedet zártak maguk mögött. Jó gazdasági növekedésre építve szövögették a szociális védőhálót, a csendes-óceáni oldalon piacbarátabb politikával, az atlanti oldalon erősebb állami intervencióval.
A riói kitérő alkalmat adott arra, hogy a brazil módszereket és eredményeket a helyszínen tanulmányozzuk – abban az országban, amely a focival mindig lenyűgözte, a jövedelmi és vagyoni különbségekkel viszont inkább elrettentette az európaiakat.
Luiz Inácio Lula da Silva kormányzása alatt a Bolsa Familia és hasonló programok millióknak adtak esélyt a szegénységből való kiemelkedésre. Rio de Janeiro városa – az előző olimpiai helyszínhez, Londonhoz hasonlóan – a világversenyekre fel akarta fűzni a város egy jelentős részének átépítését, rehabilitálását is. No, de micsoda különbség!
London mégiscsak a világ egyik leggazdagabb országának fővárosa, irdatlan pénzügyi központtal a közepén.
Hogy Rió is világvárossá akart válni, azt onnan is lehetett látni, hogy – főleg Argentínával összevetve – nagyon sokan meg tudtak szólalni valamilyen idegen nyelven, és elsősorban angolul.
Hogy Londonban voltak-e, vannak-e olyan városrészek, ahová a rendőrség nem merészkedik be, arról Donald Trump, az USA republikánus elnökjelöltje értekezett nemrég a szokásos stílusában. Hogy Rio de Janeiróban sok ilyen hely volt, az egészen biztos. Rióban a nyomornegyedek (favelák) népét nemcsak a szegénységből kellett kiemelni, hanem a jog és törvényesség sáncai közé kellett őket beilleszteni. Rövid riói látogatásom alkalmával meg tudtam nézni egy pacifikált favelát – nagyjából olyat, amilyenben az első riói brazil arany szerzője, a cselgáncsozó Rafaela Silva felnőtt. Rióban a favela pacifikálása úgy kezdődött, hogy beküldték a hadsereget, illetőleg még azt megelőzően megüzenték, hogy három nap múlva bejön a hadsereg, és csak békés lakossággal kíván találkozni. Ez nem mindenhol történt így, de a pacifikálás haladt, faveláról favelára. Ezt követően bejött a városi hatóság, és megszámozta a házakat. Aztán elkezdtek gondoskodni arról, hogy a gyermekeket összeírják, és iskolákat szervezzenek nekik. A kikötőkben, ipari körzetekben működő nagyvállalatokat a kormány rábírta arra, hogy támogassanak helyi óvodákat, iskolákat, szakképzési programokat, ami rövid és középtávon a munkaerőhiányon is segített.
Bár október volt, a favelalátogatás nagy melegben zajlott. A meredek, lépcsős hegyoldalon haladva az okostelefonok hamar kijelezték: van wifi. Sok helyen ajtó se volt a „házakon”, viszont a függöny mögötti szobákban afrobrazil gyermekek számítógépeken játszottak, tájékozódtak, tanultak; kihasználva a számítástechnika és az internet varázserejét.
A riói megálló azonban nem került volna a programba, ha éppen akkor nem ott rendezi éves konferenciáját (Global Economic Symposium) a kieli (Németország) világgazdaság-kutató intézet. A vándorgyűlés hivatalos programjában az EU-ban akkor kidolgozás alatt álló „ifjúsági garancia” koncepcióját mutattam be, amit nagy érdeklődés és némi kételkedés kísért. Ami egyértelmű volt: a fiatalok munkanélkülisége nem európai, hanem globális probléma, és a korábbinál jobb megoldások kidolgozása, tesztelése szinte mindenütt napirenden van.
A történethez tartozik még, hogy az argentínai programhoz Rosario városába kellett eljutnom, ami Buenos Airestől még jó három óra autóútra volt. Carlos Tomada miniszter pedig egy olyan étterembe szervezte a vacsorát, ahol a falat a város nagyhírű szülötteinek: Ernesto Che Guevarának és Lionel Messinek az arcmása díszítette, egy külföldön kevéssé ismert karikaturista, Roberto Fontanarrosa társaságában. A helyi társadalom ezekből a személyiségekből meríti az ihletet, és követeli magának a világ elismerését.
ANDOR LÁSZLÓ,
az Európai Unió volt magyar biztosa
„A fiatalok munkanélkülisége nem európai,
hanem globális probléma, és a korábbinál
jobb megoldások kidolgozása,
tesztelése szinte mindenütt napirenden van.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!