Matteo Renzi éppen akkor távozik a kormányfői posztról, amikor az EU a közösséget megalapító Római Szerződés 60. évfordulójának megünneplésére készül. Ebben az emelkedett hangulatban sem felejti el azonban senki azt, hogyan lett miniszterelnök Matteo Renzi.
2014 januárja volt, Rómába repültem, hogy az EU Tanácsának közelgő olasz elnökség programjáról tárgyaljak ott. Enrico Letta kormánya még csak kilenc hónapja volt hivatalban, ám a sajtót akkor már nem az érdekelte, hogy mit tervez Letta, hanem hogy mit gondol az Európai Bizottság a Demokrata Párt fiatal vezére, Renzi által meghirdetett Foglalkoztatási Tervről. Renzi lényegében a vezető gazdasági érdekszervezetek elvárásait foglalta csomagba, hogy ezzel elszívja a levegőt Lettától, akit néhány hét múlva – ígéretét megszegve – le is mondatott. Ha összeszámoljuk, az elmúlt hat évben tehát négy kormányfőt találunk Rómában. Most jön az ötödik. Mondhatnánk: ez olasz sajátosság, hiszen Renzié volt a 63. kormány a második világháború óta. Ennyivel azonban nem intézhetjük el a dolgot; a sztereotípiák helyett a mai válság mélyebb okait kell feltárni.
Az olasz népszavazás, amely Renzi vesztét okozta, elsődlegesen belpolitikai kérdésekről (alkotmányos reformokról) szólt. Hogy Renzi vesztett, abban nemcsak a szavazásra bocsátott konkrét reformjavaslatok játszottak szerepet, hanem az is, hogy az ország egyre inkább az EU számlájára írja a másfél évtizedes stagnálást.
Főképpen pedig az eurót, tehát az egységes valutát hibáztatják sokan. Ebben egyébként van is igazság: reformokra nem egyszerűen Olaszországon belül, hanem az EU (a valutaunió) szintjén van szükség – ez pedig az elmúlt öt évben az indokoltnál sokkal lassabban haladt. Amikor 2012 júniusában az akkori válságkezelő miniszterelnök, („Super”) Mario Monti a hivatalában fogadott, az euró az összeomlás közelében volt. Amit Monti a költségvetési kiadáscsökkentéssel megtakarított, azt rögtön ki kellett fizetni a válság miatt megemelkedett kamatokra.
Az örvényből csak az tudta kiszabadítani Olaszországot (és az eurózóna egészét), hogy Mario Draghi, az Európai Központi Bank elnöke meghirdette: minden eszközzel meg fogja védeni az eurót. Az egységes valuta (és az európai társadalom) az ilyen válsághelyzetek ellen még most sincs rendesen bebiztosítva.
Most sokan azzal vádolják Renzit: nem tett eleget az olasz gazdaság felfűtéséért; többet, mélyebben kellett volna reformálnia. Nemrég azonban még azzal volt tele a sajtó, hogy „Európát az olaszok fogják megmenteni”, és egészen pontosan Renzi, Draghi, valamint Pier Carlo Padoan pénzügyminiszter. Utóbbi, akit most a miniszterelnöki poszt várományosként is emlegetnek, az elmúlt másfél évben többek között azzal vétette észre magát, hogy – a pénzügyminiszterek közül elsőként – a munkanélküli biztosítás EU-szintre emelése mellett kampányolt. (Ennek szükségességéről még a 2014. januári vizit alkalmával győztem meg Enrico Lettát.)
Amikor az olasz elnökség kezdődött, a Villa Madama nevű reneszánsz palotában találkoztak az EU biztosai és az olasz miniszterek. Míg Renzi és Barroso sajtótájékoztatója nem akart véget érni, meggyőződhettem arról, hogy Padoan fontosnak tartja az euró reformját; támogatja a munkanélküli biztosítást. Ezt a témát idén a szlovákok újból elővették; tudva azt, hogy az euró jobb működéséhez (és főként Dél-Európa stabilizálásához) valami ilyesmire mindenképpen szükség lesz.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
