Jön, jön, jön az euró! Persze, benne van az Alaptörvényben, hogy a magyar fizetőeszköz a forint, de ha a gazdasági miniszter azt mondja, hogy pár év múlva jöhet az euró, akkor az príma. Tízből kilenc közgazdász ezt valószínűleg kívánatosnak is találná, és a gondolat népszerű lehet mind a gazdasági szereplők, mind a lakosság körében.
Magyarország az EU-tagság kezdetén, sőt már azt megelőzően a minél hamarabbi euróbevezetés pártján volt. Medgyessy Péter kormányfő és pénzügyminisztere, László Csaba 2003 nyarán egy 2008-as céldátumot tűzött ki. Ennek akkor a feltételeit nem sikerült megteremteni, sőt egy módosított terv is hamar füstbe ment ezután. A kudarcnak komoly következménye lett, hiszen ha az eredeti menetrend érvényesült volna, úgy az egész devizahitel-mizériától megóvhattuk volna magunkat.
Ma a sokéves európai stagnálás, a jegybankok egyeztetett kamatpolitikája, az alulértékelt forint egyaránt segíti a magyar gazdaság közeledését az ún. maastrichti kritériumokhoz. Egy ilyen döntéshez azonban nem elég, ha a technikai paraméterek megfelelőek. Mivel pedig a nemzeti valuta megtartásának fontosságáról sok magas szintű nyilatkozat elhangzott az elmúlt években, és az euróhoz való átmenet már a váltás előtt két évvel feltételezné a forint-euró árfolyam rögzítését (ERM-II), az ominózus bejelentéssel kapcsolatban kételyeink támadhatnak.
Vajon összeegyeztethető-e a Brüsszellel, Strasbourggal, Frankfurttal való folyamatos konfliktus egy olyan hirtelen megvilágosodással, miszerint az euró bevezetése reális is, meg jó is volna nekünk? Csak akkor, ha elfogadjuk, hogy a kormányzat tudathasadásos állapotban van; hol ezt mondja, hol azt, időnként változó szereposztásban.
A tudathasadás fennállhat, főleg a nyári fesztiválszezon idején, amikor talán Szikora Róbert is valahol azt énekli: „Szeretlek is, meg nem is”. Sajnos, ami a magyar kormány EU-val kapcsolatos megnyilatkozásait illeti, ott a „szeretlek is” inkább blöffök és üres szólamok, a „nem is” viszont a tényleges cselekedetek síkján jelenik meg (lásd pl. az EU-források körüli botrányhalmazt, vagy az újabb migránsügyi plakátkampányt).
Az EU-ból való brit kilépés (Brexit) lehet az egyik oka az euró-szerelem fellángolásának.
A brit népszavazási eredmény hibahatár fölött megnövelte az EU népszerűségét nálunk is, és ez legalább egy kikacsintást megér a kormányzat részéről (amely egyébként nap mint nap meg akarja állítani Brüsszelt). Másrészt a Brexit megnöveli annak az esélyét, hogy az ősszel a londoni pénzügyi gondok hullámokat keltsenek más térségekben is; nem árt előre üzenni a piacoknak: ez itt a stabilitás szigete, akár az eurót is bevezethetnénk, ha akarnánk.
Az euróhoz azonban nemcsak hogy EU-tagság kell, hanem több és szorosabb együttműködés az MNB és az Európai Központi Bank (ECB) között. Itt az MNB-nek új fejezetet lehetne nyitni az értekezésben; ehelyett inkább emlékezzünk meg arról, hogy egy másik miniszter (és a kormányszóvivő) alig pár napja adott hangot annak: nem biztosak abban, hogy a további EU-tagságra szavaznának egy erről rendezendő népszavazáson. Még szerencse, hogy a két miniszternek két külön kabinetet hoztak létre. Végső soron a kormány egészének kellene, hogy legyen konzisztens Európa-politikája, ám ez nem látható. Nálunk az EU inkább csak univerzális bűnbak – sokkal inkább, mint más országokban.
A kormányzati kommunikációban az Európai Bizottság, vagy annak székhelye, Brüsszel szinte csak negatív összefüggésekben szerepel. Sajnos, az elmúlt hat év „erőfeszítéseivel” sikerült elérni, hogy ez fordítva is igaz: Brüsszelben, és általában az európai közbeszédben Magyarország szinte mindig mint negatív példa, fekete bárány kerül szóba.
Ehhez viszonyítva kell értékelnünk, hogy a héten a külügyekben, külgazdaságban, multikkal való speciális megállapodásokban illetékes minisztérium felröppentette: szívesen átvállalnánk az Egyesült Királyságtól a 2017 őszére esedékes tanácsi elnökséget. Indoklás: 2011- ben is nagyon jól teljesítettünk; az akkori magyar elnökség csodájára járt a fél világ.
Nos, azóta a britek valóban be is jelentették, hogy lemondanak az elnöklésről, és különféle felajánlások és ötletelések után ki is alakult a várható forgatókönyv: minden jövőbeli soros elnök eggyel korábban kezd az eredeti tervhez képest, a britek helyett az észtek jönnek.
Mondhatnánk ezután, a külügy (vagy hogy is hívják) részéről ez is csak egy napi PR-patron volt, nem is érdemes tovább rágódni rajta, van bőven gumicsont ezen kívül is. A hamiskás akcióban azonban benne van sok minden, ami részben jellemhiba (idegen tollakkal való ékeskedés), részben pedig egy párhuzamos valóság fenntartásának igénye, annak érdekében, hogy az egyszeri rádióhallgató tényleg elhiggye: Magyarország a legjobbak között teljesít, és ezt már ellenfeleink is elismerik.
Magyarország tényleg eredményesen zárta a 2011 első felében betöltött elnökséget. Azonban a nagyköveteket, akik azt előkészítették, már korábban, szinte azonnal a 2010-es kormányváltás után elmozdították helyükről. A szakdiplomaták nagy része helyén maradt 2011 nyaráig, amikor is sokukat menesztették. Újabb szórás következett 2014-ben, vagyis mára alig maradt hírmondó azok közül, akiknek az öt évvel ezelőtti siker köszönhető.
Az EU-elnökséggel járó feladatok teljesítéséhez a teremfocitól és a keleti viszonylatú sefteléstől eltérő tapasztalatokra, szaktudásra van szükség. Hiába a sok testcsel és szájhősködés, mindenki tudja, hogy ez a felkészültség ma hiányzik a külügyi és külgazdasági állományból.
A mindent önkényesen értelmező, napi barbatrükkökkel operáló külpolitika azt is megnehezíti, hogy az ország álláspontját komolyan vegyék olyan fórumokon, ahol az EU működésének megjavításáról szóló viták zajlanak.
ANDOR LÁSZLÓ,
az Európai Unió
volt magyar biztosa
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
