Barack Obama nyolc éve alatt az EU és az USA kapcsolatairól csak a legjobbakat lehetett mondani. Bush alatt „az iraki háborúban való nem részvétel” miatt Washington viszonya feszült volt az EU több meghatározó államával. Ezen az elhidegülésen kellett túllépni 2008 után.
A kapcsolatok építéséből az EU foglalkoztatási biztosaként nekem is jutott feladat, bár első tervezett utam a 2010. áprilisi, Északnyugat-Európát beborító vulkáni felhő miatt kútba esett. Két évvel később került sor a pótlásra, egy olyan időszakban, amikor az európai gazdaságot egy makacs pénzügyi válság gyötörte, rekordmagas szintekre lökve a munkanélküliek számát. Velünk szemben ekkor már az Egyesült Államok dinamikus fellendülést produkált, és havonta 200-300 ezer fővel tudta bővíteni a foglalkoztatást. Amint azt Hilda Solis minisztertől, és Katharine Abraham elnöki tanácsadótól hallhattuk Washingtonban: mindezt döntően a munkaerő iránti kereslet támogatásával érték el. Az ott hallottakat beépítettük az Európai Bizottság 2012 áprilisában közzétett Foglalkoztatási Csomagjába.
A Washington és Brüsszel közötti jó megértésnek volt köszönhető, hogy a kereskedelmi megbízottak reményteljes tárgyalásokat folytattak annak érdekében, hogy egy új szabályozási keret (TTIP) kedvezőbb feltételeket teremtsen az árucserének és a beruházásoknak, egyúttal normákat állítva a világ többi országa, kereskedelmi blokkja számára is. Ez a kampány Obama újraválasztása után került napirendre, és kezdetben élvezte az EU és az USA nagy szakszervezeti tömörüléseinek (feltételes) támogatását is. Később a lelkesedés alábbhagyott, a lendület megtört, Donald Trump megválasztása pedig gyakorlatilag megpecsételte a TTIP sorsát.
Trump hivatalba lépése mindenképpen korszakhatár. Az viszont túlzás, hogy az egész jelenség példa nélküli. Korábban is volt arra példa, hogy egy republikánus elnök látványosan közeledett Moszkvához (lásd Richard Nixon). Volt példa arra is, hogy egy jobboldali elnökjelölt elhódított a demokratáktól kulcsfontosságú, ámde az ipari válság miatt gazdaságilag gyengélkedő tagállamokat (lásd Ronald Reagan). E történelmi perspektívából nézve tehát Trump csak egy színesebb Nixon vagy egy új Reagan – a jó modor nélkül.
Trump köre úgy látja: az USA számára legalább akkora kockázatot jelentenek a rivális gazdasági erőközpontok, mint a más értékrendet követő katonai nagyhatalmak. Ebből következhet mind a kínai, mind az európai kapcsolatok átprogramozása. Hogy a kül- vagy a belpolitikai irányváltás lesz-e jelentősebb, azt hamarosan meglátjuk. Azon fog múlni, Trump kiradírozza-e Obama szociálpolitikai örökségét, és elsősorban az egészségbiztosítás új rendszerét (Obamacare).
Jóléti intézkedéseivel, az egyenlőtlenségek bírálatával és a minimálbér emelésének szorgalmazásával Obama jó irányba indult el. A demokratáknak akkor lesz esélyük visszatérni, ha ezen az úton haladva még határozottabb lépéseket tesznek majd az európai értelemben vett szociáldemokrácia felé.
ANDOR LÁSZLÓ
A szerző az Európai Unió
volt magyar biztosa
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
