Péterfy Gergely publicisztikája a Magyar Kultúra Napja alkalmából. - A szerző József Attila-díjas író, forgatókönyvíró, egyetemi tanár. Legutóbbi regénye, a Kitömött barbár a tavalyi év irodalmi szenzációja.
Rezisztenciában jó vagyok. Évszázadok óta gyűlik a családi tapasztalat.
Református őseim a katolikusokkal és a Habsburgokkal, nagyszüleim az erdélyi román uralommal majd a Horthy-korral, végezetül pedig a Rákosi- és Kádár-rendszerrel, mondjuk úgy, a komcsikkal szemben passzíve ellenálltak, és ezt az ellenállást a szüleim örökölték. Értelmiségi, komcsi időkbeli nevén: deklasszált polgárcsalád. Nagyapámmal, Jékely Zoltánnal, aki költő volt, szoknyabolond és hazafi, de a rendszer talpnyalója soha, serdülőkorom legszebb napjait azzal töltöttem – 15-16 éves voltam ekkor –, hogy a Kádár-kor udvari szerzőinek förmedvényein röhögtünk. Tőle tanultam meg, milyen nevetségesek a talpnyalók, az udvari pojácák, a tehetségtelen irigyek, a pukkancs tökfejek, a kurrens eszmék mögé bújó ötlettelen, fontoskodó epigonok. A dicsőség, amelyben páváskodnak, milyen reménytelenül rövid, s az értő kortársak és a kíméletlen utókor színe előtt hogy válnak semmivé – és hogy milyen a tehetségtelenségből fakadó hatalomvágy genezise és lefolyása, a hisztérikus dac, a dühödt önigazolási kényszer paroxizmusa. Vinnyogva, sírva röhögtünk a boldizsárivánok, vácimihályok és gyurkólászlók tehetségtelen mondatain, amelyeket a hatalomnak megfelelni vágyás és a semmitmondás született hajlama, plusz a tehetségesek iránt érzett olthatatlan gyűlölet és irigység kalapált önmaguk paródiáivá.
Én már majdnem beletanultam a családi hagyományba, amikor egy rövid epizód erejéig véget ért a rendszer. A RENDSZER – az összes. Minden, ami totális igénnyel lép fel.
Lehet, hogy csak az én illúzióm volt, de a szellemi élet – akárcsak a gazdaság – horizontja kinyílt, és hiába népiek és urbánusok, libsik és jobbosok, hiába az egész szánalmas és pitiáner magyar megosztottság, mégiscsak megtelt az ember tüdeje levegővel. Nem mondom, hogy néha ne vett volna elő a régi röhögőgörcs – régi reflexeken nehéz változtatni. De akkor sem volt legalább több udvari pojáca, mert végre megszűnt az udvar. A tehetségtelenek ugyanúgy nyüzsögtek, ugyanúgy próbáltak nyalni, csak nem igazán volt kinek. A fenséges anust sehogy sem találta az alázatos és kutakodó nyelvcsapás, vagy mire hézagmentesen beleilleszkedett volna, a lyukat lecserélték.
Most végre elhárult ez a bántó anomália, amely megszakította a magyar hagyományokat: a választók akaratából visszaállt a totális rendszer, újra van udvar, mert ha nem hoznak ide a törökök, az osztrákok vagy az oroszok, akkor hozunk magunknak a Szíriuszról. A szakralitás utáni pszichotikus vágy, amely a magyar jobboldal mentális origója, csak visszavarázsolta a totalitarizmust. A sok céltalan csapkodó nyelv végre megtalálja a gyűrűt – egyet mind felett –, amelybe beilleszkedhet.
Ez a kurzus, miközben azt hiszi, hogy revánsot vesz a felvilágosodás óta mindenért, amely az ősi magyar szellemet érte, a természettudományért, a bölcsészetért, a kapitalizmusért, a kommunizmusért, a demokráciáért, a liberalizmusért, az internetért, az okostelefonért, egyszóval lemossa a gyalázatot, visszalapítja a Földet, egyszersmind az univerzum középpontjába helyezve azt, nem veszi észre, hogy saját létezésének alapját, magát a nemzetet (már amennyi maradt belőle), teszi tönkre.
A Magyar Pitypangban – már ha szabad így neveznem virágnyelven a NER-t, amely monokultúrás, sárga rétként terül el a végtelen szemhatáron, a nélkül, hogy csak egy árva szegfű vagy kék virág megszakítaná az egységes boldogság derűjét – az a szánalmas, hogy magát a konfliktust, a problémafelvetést is a modernitás aljas mesterkedésének tekinti, amely a konfliktusmentes, szent, magyar emberek összefogásán alapuló, örök békében aranykorát pergető szakrális magyar királyságot fenyegeti, ahol pedig úr és szolga, államtitkár és közmunkás egyetlen oszthatatlan közös érdekben egyesül. Hogy is lehetne ott konfliktus, ahol a magyar emberek összefogtak? Konfliktus csak az örökké perlekedő, hisztériás zsidóknál és a romlott, városi csőcseléknél van. A monolit, totális Magyarországon mindenki egyetért mindenkivel – ami azt jelenti, hogy nem gondolkodik senki, csak borzas, szőke kis fejével bólogat.
Még az a szerencse, hogy a művészetben nem lehet csalni. A lopott, hamis, lejárt szavatosságú gondolat ugyanúgy lelepleződik, mint a tehetség nélkül, de a hatalom árnyékában népszerűnek hazudott klapancia. Azok, akik azt hiszik, hogy tényleg jók, csak mert egy (vagy több) gyengeelméjű hűbérúr/párttitkár/államtitkár (rendszerhű közönség előtt, állami pénzből, talpnyaló médiumban) megdicséri őket, ugyanolyanok, mint azok a nyomorult gyerekek, akik még kamaszkorukban is azért érzik férfinak magukat, mert az anyjuknak tetszenek. Olyannyira, hogy végül az anyjuknak is kell meghuzigálni nekik. Az bizony kényelmes dolog lehet: nem kell romlott, riherongy nőkkel, akiknek a kockahas tetszik meg a degesz pénztárca, kínlódni és megharcolni értük a többiekkel. Lehetsz smucig és dagadt, anyu mindig kéznél van, hogy pontos legyek. Ott nem kell versenyezned.
A kulturális élet megosztottságában ugyanaz az elkeserítő, mint a gazdasági szétszakítottságban: az állami pénzből hizlalt csókosok egyik oldalt, az újraelosztásból kizártak a másik oldalt. Egyenlő feltételek és verseny kizárva.
A verseny hiánya, az érdem és vetélkedés nélkül szerzett vagyon a saját létalapját teszi tönkre, magát a gazdaságot, mint ahogy az eszmék monokultúrája a mondanivalót és a gondolkodást. Ideje, hogy a szél befújja gyommagokkal ezt a rétet.
-----------------------
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!