Egy hónapja a kiábrándult frissdiplomások már nem haboznak, hogy tűzáldozatot hozzanak (hatan Marokkóban, négyen Jordániában, ketten-ketten Egyiptomban és Jemenben gyújtották fel magukat). A tunéziai Buazizi példája észrevétlenül terjed?
Három hipotézis létezik.
Az első szerint – melyet a hideg és cinikus elemzők vallanak – a tunéziai fordulat egy elszigetelt, jövő nélküli puccs, amelyet befelé a szakadást előidézők vezetésének kell konszolidálnia, és amelynek nem lehet hólabdaeffektus-szerű hatása kifelé. Miért? Először is azért nem – előlegezi meg Robert Fisk újságíró enyhe kultúrfölénnyel–, mert a „demokratikus potenciál” igen gyenge az arab világban. Aztán – állítja Jamal Berraoui marokkói vezércikkíró – azért nem, mert a tunéziai forradalom egyedülálló a Maghrebben és az észak-afrikai régióban, amelyet a civil mozgalmak kegyetlen elfojtása, a gazdaság kisajátítása, az ellenzékkel szembeni katonai fellépés és egy, a forradalmat „elrabolni” képes iszlamista alternatíva hiánya idézett elő.
A második hipotézis már sokkal visszafogottabb: nem becsüli alá a társadalmi harag jogosságát a régió több államában, de kételkedik benne, hogy a felháborodás „forradalmi lavinává” változhat. Így a tunéziai sajátosságok – nevezetesen a demokrácia nélküli gazdasági növekedés mítosza – dacára, az emberek csalódottságának okai összehasonlíthatóak. Ennek nyomán Bichara Khader palesztin politológus felidézi „a gazdasági hasznok és kiváltságok perverz hatását” és mindazt, ami ezt kíséri: a javak rossz elosztását és a tiltakozó népi mozgalmak elleni „biztonsági védzárat”. De ebből nem következik feltétlenül a dominó-effektus azon egyszerű okból, mert a politikai és a katonai vezetés gyakran összefonódik Egyiptomban (Izraellel kapcsolatos geopolitikai okokból), Marokkóban (tekintve a vezérkar és a királyi család hosszú mézesheteit az 1971-72-es elvetélt államcsínyek után) és Algériában is, ahol Bouteflika elnök mögött a tábornokoké a legfőbb hatalom, valamint nem kevésbé Jordániában, ahol a védelmi költségvetésre a GDP 7,17 százalékát áldozzák, ami fejenként 422 dollár – annak ellenére, hogy az emberek kevesebb pénzből gazdálkodnak.
Az utolsó hipotézis – amely szabad értelmiségiektől és a civil társadalomtól származik – azt feltételezi, hogy harcedzett „társadalmi agitátorok” által generált és egyre jobban szervezett utcai indulatokról van szó, amelynek a szakszervezetek és pártok adtak politikai keretet, hogy forradalommá alakítsák át. Ezt gondolja Egyiptomban Alaa El Aswany ellenzéki író és a marokkói közgazdász, Fouad Abdelmoumni is. Bármennyire is eltérőek a társadalmi és politikai gondok okai az országokban, azok, akik ezt a feltevést támogatják, úgy gondolják, hogy a társaságok, szakszervezetek, pártok és hiteles értelmiségiek összefogásából létrejövő forradalom 2.0 rendszerváltást idézhet elő (a határozottan autokratikus országokban – mint Egyiptom is –, ahol a kimerülés vagy az elégedetlenség következményei felmérhetetlenek), vagy legalább elérhetik, hogy a bejelentett reformokat komolyan is vegyék (a Marokkóhoz hasonlóan habozó országokban).
Úgy tűnik, az eddig uralkodó nézeten, miszerint „jobb egy diktatúra, mint egy iszlamista demokrácia” rést ütött a Jázmin-forradalom. A Muszlim Testvériség egyelőre csendben várja, hogy csatlakozhasson. A politikai és civil szereplők elszántságának vajon sikerül majd megváltoztatnia ezt a paradigmát?
Egyelőre egy dolog látszik biztosnak: leomlott a félelem fala. Ami következni fog, nem lesz más, mint a régóta felgyülemlett és elfojtott feszültség kezelése.
Rabat, 2011. január
(A szerző marokkói újságíró, író)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
