Árulók

Provokálni akart, figyelmet, mi, kollégái lehajtott fejjel ültünk a színpadon, mikor fölolvasott, de még vaskos bekezdések voltak hátra, folytak a testnedvek. Mit számít ez most? Akkor legalább együtt akartunk valamit: megérteni, mit tud a magyar mondat, hogy milyen ereje van. Dolgoztunk, és másképp képzeltük el, hogy mit is lehet tudni a világról, és abból mondatokkal mennyit és hogyan lehet rögzíteni – de az engem sohasem zavart. L. Simon, szerintem, rossz verseket írt, de kit érdekel, provokálni érdekes, és akkor még ő is tudta, hogy a tudat, a bőr, a szív reagál a szavakra, hogy billeg a világ, ha szépség éri a lelket, ha megtörten vágyunk valamire, akkor libabőrös lesz a test, és hogy gondozott, metszett szavakkal körbenöveszthető, gondozható ez az elhanyagolt élet. Hogy a szavaknál nincsen elemibb matéria.

Sinka István a puszta magányos, megtört géniusza még gyerek, mikor egyetlen kincsét, a puha szőrű, kétségbeesett báránykáját elcseréli egy Petőfi-kötetre. Mert annyira vágyik a teremtő szavakra! El tudják ezt képzelni? A bárányka ijedt szemét? A megtört szívű kisjuhászt, aki egynyári bérét és lelkét adja verssorokért cserébe! Elcsábítja a magyar mondat, mintha ördög lenne, és Sinka odaadja a báránykát az új világot ígérő, messiás-Petőfi-kötetért. Édes hazám, ennél szebb története nincs a magyar kultúrának, odaadta mindenét az a kicsi fiú, odaadta a kis bárányt! Ha Vésztő mellett járnak, az istenért, lassítsanak a mezőn, mert ott legelt a bárány, gondoljanak rá, és olvassanak egy mondatot A hóhér köteléből, hogy meg tudjanak bocsátani a Mesternek (nem lesz nehéz, ennyire éterien és csiklandósan naiv regényt magyar író még nem írt).

A mondat erő, fegyelem, a kultúra nem páncélos lovagok, cinikus ispánok menedéklevele, nem egy gazos liget, ahová nyugdíj vagy bukás után visszahúzódhat a lézerblokkolós korrupcióbajnok, hogy olyankor, mikor nincs más, eszébe jut, hogy mégsem földesúr, hanem jövendőbeli író, vagy egykorvolt történész, és jóvátételként és maga mentségeként körmölhet ostobaságokat. Miféle alpári felelőtlenség ez? Csak az tud ilyet, aki nem olvas, aki nem figyel, nem érez, nem hallgat. A kultúra, a magyar irodalmi hagyomány egy serpenyőben van a magyar emlékezettel, nem állítom, hogy egy és ugyanaz, mert bár kedvemre való ez a túlzás, de igyekszem alázatos maradni, ezért azt mondom: átjárták ott egymást az ízek. Ha nem imádjuk, istenítjük a magyar mondatot, feleim, saját identitásunkat tagadjuk meg.

És mi, kultúrát, szavakat lapátoló munkások, írók, szerkesztők, újságírók, rendezők, dramaturgok, szónokok és színészek, nem azért nem gyűlölhetjük egymást, mert nincs rá elég okunk, mert bár egy kicsit is tágabban gondolkozva nincs, de mert ezek az ispánok közben elkártyázták a gyönge szívünket! Már nincs motorja a magyar világnak, kuncog a krajcár, nincs szíve az alföldi rónának. Békés északi csücskében jártam a napokban, az olvasók nem tudták, hogy az est előtt és után mennyit szorongunk a könyvtárosokkal, a tömörraktárban csak arról volt szó, hogy mitől félnek az ottani kultúrszolgák, hogy őket nem érdekli a politika, de ha nincs program, nem jön író, mi lesz ott? Néma, dermedt, tartomány. Hallgat, vár a magyar vidék, örül, ha moslékra, áramra jut, minek akkor izgatni a szeretet izmait? Vajon az miért elképzelhetetlen, hogy független értelmiségiként akkor is összezárjunk, ha a mi szavazatunk hozta el ezt a nihilt? Addig, amíg kijátszhatók vagyunk egymás ellen – hányan elmondták már! –, bármit meg lehet velünk csinálni. Ezt is. Hogy a kultúrát úgy szüntetik meg, hogy egy mínuszos hír sem lesz belőle tévében, rádióban. Ha tényleg hiányozna nekünk a saját múltunk, ha tényleg odaadnánk mindenünk a leírt szóért, az egyetlen báránykánkat egy Petőfi-kötetért, akkor kit érdekelne, hogy ki van kormányon? Akkor vajon mutogathatna-e egymásra két, korábban a magyar mondatért élő alkotóember, Szőcs és L. Simon? Utóbbi megszerezte az NKA elnöki tisztét, és mikor megkérdezték tőle a Litera.hu-n, hogy mit gondol a kultúra elárulásáról, Szőcs Géza államtitkárt emlegette. Hogy Szőcs-e nagyobb áruló vagy ő, majdnem mindegy, bár egy testhosszal Szőcs vezet. Dermesztő látni egy írót, aki úgy döcög az irodalmi fogadásokon, hogy nem köszön a régi barátainak, kollégáinak, és miközben egykori magyar költőként asszisztál a teljes magyar irodalom megnyomorításához, talpnyalók udvarolják körbe. Nyomorító látvány, minket, kultúrmunkásokat aláz meg, hogy megteheti. Hogy meg mer jelenni bárhol is. Megy az egykori erdélyi költő a költők közé és elárulja ott a magyar mondatot. Mi meg, bármilyen oldalon is vagyunk, hagyjuk ezt. Néhány éve, mikor Békéscsabán az azóta főszámvevővé lett megyei elnök szétverte az ország első szabadpolcos könyvtárát, Féja, Lipták és Ambrus örökségét (a békési kastélyokból Féja menekítette ki a magyar irodalom kincseit, ezek jórészét most nyirkos raktárakba vitették!), hallgattam. Azóta sem tudom ezt megbocsátani magamnak. Nagyon szégyellem. Többé nem teszem: Szőcs a magyar kultúra árulója, és árulókkal nem szívunk egy levegőt!

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!