Egész pályás védekezés

Erről még mit sem tudván, a Guardian éppen akkor magyarázta el ennek mibenlétét: „Képzeljenek el egy európai országot, ahol egyetlen személy választhatja ki a bírókat. És ugyanő ki is rúghatja vagy áthelyezheti őket más bíróságra. És kezdeményezheti az igazságszolgáltatással kapcsolatos törvények elfogadását. És rendelkezik vagy 60 egyéb felhatalmazással. És most képzeljék el, hogy ezt az egyént épp most nevezték ki kilenc évre. Meg azt, hogy még ha ez az idő le is telik, ez a hatalmas hatalommal bíró figura egyszerűen hivatalban marad, hacsak egy utód nem tud kétharmados többséget szerezni az ország parlamentjében. Minek neveznének egy ilyen országot? A válasz természetesen Magyarország”. Valamiért ezt sem a brit lap, sem pedig a Velencei Bizottság nem találta demokratikusnak, pláne a németnél különbnek.

Ha viszont jobban belegondolunk, ez a müncheni odamondogatás valójában kétségbeesett védekezés. Fülke­forradalmunk vezére hátrálni kénytelen, utóvédharcot folytat, menteni próbálván presztízsét, meg ízekre szedett rendszerreformjának maradványait. Mert jószerivel már nincs olyan eleme az orbáni átalakításnak, amit a demokratikus unió és egyáltalán Európa elfogadna, s főként befogadna. S hiába is lamentál a – külföldről „újraépíteni próbált” – balliberálisok aknamunkájáról, az ő konzervatív szövetségesei is fintorognak az inkább az önkényuralmi struktúrákra, mint demokráciákra emlékeztető építménye láttán.

Bizonyíték erre a kereszténydemokraták vezette német kormány részletes, szinte minden idehaza és külföldön vitatott ügyre kiterjedő válasza egy, a Bundestagban benyújtott interpellációra. Benne olyan bizonykodásoknak, hogy „ismételten hangot adott a Magyar Köztársaság belpolitikai fejleményeivel kapcsolatos aggodalmainak” meg „kifejezetten üdvözli, hogy az EU-bizottság leszögezte: vizsgálata nem csupán jogtechnikai részletekre szorítkozik, hanem a vizsgálatba bevonja az európai értékeket is”. S hogy tény ugyan a kétharmados választói felhatalmazás, ám „ez jó szemmértéket is megkövetel, valamint különleges érzékenységet az alapvető jogok és azon értékek iránt, amelyek mellett mi Európában elkötelezve érezzük magunkat”.

Hiába is állította hát Orbán a bajor üzletembereknek, hogy ha a németek nem állnának a magyarok mögött a háttérben, „akkor nem biztos, hogy talpon lennénk”, az interpellációra adott kormányválasz nem a dacos, uniót ócsárló hetykeség támogatására vall, hanem a hátrálva engedő tapintatos és türelmes terelgetésére. Nyilvánvaló, hogy a – magyarországi befektetéseiért is aggódó – német jobboldal nem megbuktatni szeretné budapesti eszmetársait, hanem észre téríteni. Hogy aztán ez magával a vezérrel megy-e, vagy csupán már nélküle, ez alighanem fogas kérdés a berlini kancellárián.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!