Csütörtökön ismét látványosan igazolódott az igazságszolgáltatás fő célja, amely nem a megtorlás, hanem a potenciális bűnösök elrettentése. Ha csak másfél évtizeddel is a srebrenicai mészárlás után, de végül csak elkapták a fő mészárost, a boszniai szerbek parancsnokát.
S az a tény, hogy a mai Belgrád rákényszerült arra, amitől a tegnapi vonakodott, a korábban szerb nemzeti hősnek tekintett tábornok lefogására, s napokon belül a hágai bíróságnak történő kiadására, megerősítheti a nemzetközi közvéleményt abban: van értelme a kitartó nyomásgyakorlásnak az igazságtétel érdekében. S még inkább bizonyos a szükségessége, hiszen Srebrenica ugyan az első európai tömegmészárlás színhelye volt a világháború után, ám a délszláv vérontásnak csak méretében legnagyobb szörnyűsége, míg az Európán kívüli világban sorra akadnak új meg új Srebrenicák. Ahogyan új Mladicsok is, meg őket mentegetők, sőt hősként ünneplők. E tizenöt év során Mladics (ahogy Karadzsics is) sokáig számíthatott a hivatalos Belgrád cinkos kézmosására, mígnem a Tadics elnök vezette politikusi gárda komolyan nem vette a felkínált alkut: az Európai Unióba az út Hágán át vezet, a boszniai háborús bűnösök kiadatásával.
Ezen a beáldozáson különben a legkevésbé azok a szerbek háboroghatnának, akik egy – a mai Európában – irreális nacionalista célért nem haboztak emberek tízezreinek életét és százezreinek egzisztenciáját feláldozni. Mert Mladicsot (és előtte Karadzsicsot, korábban Milosevicset) kiadva a példát okkal és joggal statuálni kívánó hágai ítélkezőknek, Szerbia egy reális – és még a mai rossz európai viszonyok közt is ígéretes – nemzeti célt kívánt szolgálni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
