Ha valaki, a jó politikai ösztönű német kancellár asszony tudta vasárnap este, hogy lett légyen bármekkora erőkülönbség, a hitelezői trojka az elsöprő többséggel megnyert népszavazása után már nem buktathatja meg Cipraszt. Újságcikkekben ugyan szembe lehet állítani a görögök demokratikus véleménynyilvánítását a németek többségének feltételezhető nézetével, de Merkel nem ostoba, hogy e zsákutcába belemenjen: politikai állásfoglalásokkal lehet alkudozni, népakaratokat nem szabad centikkel, népességszámokkal méricskélni. Az ellentmondana az unió lényegének. S mivel a görög kormányfő sem volt oktondi diadalmaskodni diadalával, hanem rögvest megegyezést sürgetett, szinte biztos, hogy annak meg is kell születnie mihamarabb.
Hiszen itt már régen nem pénzről van szó (a számok már a referendum meghirdetése előtt közeliek voltak), a tét jóval nagyobb. Ciprasznak is, de Merkelnek még inkább. Az athéni a fölényes győzelemmel bebiztosította hátországát (felsorakoztatva ellenzékét is), hogy a muszáj engedményeket megtéve megkapja az országmentő – és azt az euróövezetben benntartó – segítséget. Berlini kolléganőjének arról kell döntenie, hogy mi fűződik majd örökre a nevéhez: ha mentora, Kohl kancellár vezérlőelve az volt, hogy országának európainak kell lennie, nehogy Európa megint „német” legyen, Merkel a görögök kiszorításával éppen az utóbbit deklarálná. S nem a „grexit” lenne végzetes az unió számára, hanem e dominancia, amit a korábbi kancellárok olyannyira próbáltak leplezni Párizs bevonásával, de a franciák csak most, a görög javaslat összeállításában segédkezve mennek szembe a berlini móresre tanítókkal.
Az Elysée-palotától a – héten már Merkelt és Cipraszt is felhíva, leplezetlenül megegyezést sürgető – washingtoni Fehér Házig nem hitelezők és adósok vitájaként tekintenek e kötélhúzásra, amelyben valakinek győznie kell, hanem a kontinens jövőjét alakító konfliktusként, amelyet senkinek nem szabadna megnyernie, mert akkor mindenki veszít. Beleértve nemcsak Európát, hanem az atlanti szövetséget is. A görögöket (a törökökkel együtt) 1952-ben, vagyis a klasszikus hidegháború tetőfokán vették be a NATO-ba, de még közös piaci felvételük is inkább stratégiai okokkal magyarázható, miként alighanem bevonásuk az euróövezetbe is (szemet hunyva az athéni kormányzati csalások felett). Amerika mindig ott volt a háttérben, ahogy a mindenkori Moszkvával szembeni nyugati aggodalmak is. Ciprasz vélhetően rá is játszott erre, Putyinnal flörtölve. S ha ehhez hozzávesszük a geopolitikai képletet, Görögország közeliségét az új (iszlamista) válsággóchoz, akkor megérthetjük az atlanti stratégák Berlint és Brüsszelt noszogató buzgalmát.
Megegyezni muszáj, az a bizonyos óramutató vasárnaptól vasárnapig lecövekelt. S engedni is muszáj, Berlinben is, Athénban is.
Ciprasz balról számíthat lázadókra, Merkel főleg jobbról. De amennyiben az európai elit a – nemcsak Görögországban előretört – radikális baloldallal nem egyezik ki úgy, mint egykor a szintén gyanakodva kezelt szocdemekkel, akkor az a szélsőjobb lesz az egyedüli nyertes, amely valóban felforgatná Európát.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
