Közkeletűvé a franciák tették a 19. században a „perfide Albion” – irigy és megvető – szóhasználatot, de az első világháború előtti időkben már a bismarcki Németországban is előszeretettel emlegették az angolok „kétszínűségére”.
Csak sejthetjük, hogy De Gaulle oszthatta e becsmérlő véleményt, mindenesetre már Franciaország elnökeként 1963 januárjában ennek szellemében fejtette ki, miért vétózza meg a britek közös piaci tagságát (és újfent 1967-ben). De Gaulle nem hitte, hogy a britek képesek lennének hasonulni az – akkor még „hatok” – kontinentális közösségéhez (mellesleg annak 28 tagú unióvá válását elképzelni sem tudta). Ha látja előre – az akár brit nacionalista gaulle-istának is tekinthető – Vaslady folytonos hadakozását Brüsszellel, igazolva érezné magát. Csakhogy Thatchert saját pártja történetesen amiatt buktatta meg, hogy túlfeszítette a húrt, s bár London végül nem lépett be az euróövezetbe, a brit gazdaság meglepően összeforrt az „európaival”. Ám azok okkal Thatcherre is hivatkoznak, akik a brexitet, az unióból való távozást követelik, s rákényszerítették a kormányzó toryk szakadásától félő Cameront az ígéretre: lesz erről népszavazás.
De abban alighanem tévedett a Vaslady, amit memoárjában írt: „az EU-nak nagyobb szüksége van ránk, mint nekünk rájuk”. A brit referendum vészes közelsége miatt uniós döntést igénylő vitából kiderült: egyformán ráutaltak egymásra. Nemcsak Merkel és az uniós főemberek árulták el, hogy végzetesnek tartanák a brexitet, hanem a brit gazdasági elit is, sőt maga Cameron, aki szinte könyörgött európai kollégáinak: adják áldásukat a lisszaboni szerződés némi reformjára, amivel ő leszerelheti az aggasztóan növekvő kilépési tábort (bár egy friss felmérés szerint 51:36 arányban a maradni akarók vezetnek). Ám egy referendum – az EU a franciák, dánok, írek esetében megtanulhatta – mindig bizonytalan kimenetelű, hiszen bő terepet kínál a demagógoknak és szűket a racionalitásnak (amúgy Thatcher, még ellenzékben az 1975-ös tagságmegerősítő népszavazáson igennel voksolt, ahogy a britek kétharmada).
Miként kontinensszerte, az angol euroszkepticizmus térnyerésének is sok oka van, de ezek közt a legfőbb stílszerűen Cameron kétszínűsége. Miközben maga tagságpárti, tíz éven át ócsárolta az uniót, kivitte a torykat az Európai Néppártból, hogy végül tényleg veszélyessé tegye Farage kilépési pártját. A példakép Thatcher taktikázásának imitálása a mai válságidőben mindenütt rossz vért szült: reformkövetelése sok volt Brüsszelnek, amely félt a precedenstől, s kivált – az Orbánhoz hasonlóan felbátorodott – lázongóktól, de kevés a hazai brexithíveknek, közte számos torynak (a keleti újonc tagok migránsügyi makacskodása persze gyengítette az elszántságot az ő jogaik védésére…). Senki sem sietne engedményekkel menteni a „perfid Cameront”, ha valóban nem volna kölcsönös az egymásrautaltság, amire már Obama kormánya is felhívta a kiszakadni vágyó britek figyelmét. A Közös Piac óta megszokott maratoni alkudozás sem feledteti, hogy legjobb esetben kölcsönösen osztozhatnak egy pirruszi győzelemben.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
