Macmillan hajdani brit kormányfő árulta el, hogy amitől a legjobban fél, azok „az események”. Gentlemanként nem mondta ki, de gondolatban nyilván hozzátette az „átkozott” jelzőt. A kiszámíthatatlanul – és rendszerint váratlanul – bekövetkező fejlemények.
Hiába igyekszik elemzők és agytrösztök serege megjósolni a nemzetközi változásokat, azok folyton kifognak rajtuk. Rajtam kívül is sokan, jószerivel mindenki tanúként idézhetné Hillary Clinton elnököt...
Jelzem, a Watergate-botrány elmélyülésével Amerika-szerte feltűntek az autókon a matricák: „engem ne hibáztass, én McGovernre szavaztam”, mármint Nixon ellenfelére. Egy matrica még Hillaryt is megvigasztalhatja.
Korántsem csak Trump okán kell tartani az eseményektől a világpolitikában. Most elsősorban persze őmiatta, ha elfogadjuk a szakértők szavát és eszelősnek, de nem őrültnek tekintjük az amerikai elnökkel pókerpartiba kezdett phenjani diktátort.
Aki kis lappal is bízvást blöffölhet, mert ahogy Trump az amerikai közéletet, ő a környezetét és immár Amerikát is túszként tartja fogva: alighanem jól sejti, hogy a tábornokok nem hagyják, hogy főnökük beváltsa fenyegetőzését, hiszen az sikere esetén is iszonyatos emberáldozatokkal járna (Észak- és Dél-Koreában egyaránt, de talán másutt is). Közmegegyezés szerint Kim és rezsimje nem akar öngyilkosságot elkövetni egy támadással, s a phenjani módi szerint csupán a harci dobokat veri, hiszen csak megtorlástól kell tartania, nem megelőző csapástól.
Márpedig pusztán harciaskodást mégsem szabadna atomcsapásokkal megtorolni. Vagyis Trump magának és Amerika tekintélyének árt, ha ő is blöfföl, s ne is gondoljunk arra az átkozott eseményre, ha Kim ijedtében elvesztené az eszét. De a világ más pókerpartiknak is síró-nevető kibice. Például azé, amelyet az európai elveket semmibe vevő Erdogan játszik Európával, kezében a migránsaduval. Egy újabb menekülthullám még azokban a politikusokban és táborukban is elszabadíthatja a legrosszabb (mondhatni ősi törzsi) indulatokat, akik eddig ezeknek úgy-ahogy ellenálltak.
A „fehér fajvédelem” gurui az Atlanti-óceán mindkét partján lázasan uszítanak, s nem csak Trumppal nyertek csatát. S akkor elég csak a saját tájainkra tekintenünk, ahol az Európai Unió kezdett pókerpartit az elveit kijátszó Kaczynskival és Orbánnal. Itt is a vészterhes várakozások heteit éljük, hiszen csak a jövő havi német választások után derül ki, hogy hajlandó-e odaülni a kártyaasztalhoz az igazi nagy lapokat kezében tartó Merkel is. S ha végre mégis kijátssza azokat, akkor már nemcsak egy phenjani autokrata (és washingtoni imitátor) elmeállapotán kell tűnődnünk.
Nem mintha a racionális politikusok miatt nem kellene aggódnunk. Hiába tudja a csatorna mindkét partján minden észszerűen gondolkodó, hogy a Brexit végzetes lenne a briteknek és kárt okozna az uniónak, nincs nehezebb, mint kikecmeregni a magunknak ásott veremből. Ez is pókerparti, ám ebben senkinek nincsenek igazi adui. Brüsszel úgy büntethet, hogy kicsit bele is rokkan, Londonnak meg ki hiszi el, hogy tényleg kész a „kemény Brexitre”, a teljes szakításra? De amint az amerikai közélet, az elnök saját pártja is csak akkor szabadulhat meg Trumptól, ha teljesen leamortizálja (különben kitartó – és fegyvertartó! – hívei lázadhatnak), a brit tory kormány is csak a politikai és a gazdasági öncsonkítás között választhat: vagy az unióval szakít, vagy a Brexittel. Macmillan utóda, az önmagát már sikeresen megcsonkító May hiába is várna egy nem átkozott eseményre.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
