Obamának megint nem volt más választása, mint immár sokadszor „visszamenni” Irakba, újfent bevetni az amerikai légierőt, s – egyelőre, de az effajta intervenciók évtizedes szokása szerint – kommandósok kis csapatát is odaküldeni, természetesen (jól ismert és mindig megszegett érveléssel) csupán korlátozott feladatra.
Ne tévedjünk, írják mérvadó lapok a The Economisttól a Los Angeles Timesig, újra benn vagyunk. Az elnök, aki még jelöltként ellenezte elődje iraki háborúját – ahogyan az elmúlt évek más közel-keleti konfliktusaiba való belebonyolódást is – és nagy keservesen vonta ki onnan katonáit, ismét rákényszerül az amerikai erő alkalmazására.
Nincs Obamánál vonakodóbb hadvezér, bár éppen a minap rótta meg őt volt külügyminisztere (és sejthető utóda), Hillary Clinton, amiért tévesen hiszi: megteszi egy nagyhatalom vezérlő elvének, hogy nem követünk el ostobaságokat. Hajdan a vietnami háború kulcsszava volt az „eszkaláció”, a fokozatosan növekvő erőbevetés, a körülmények kényszere a beavatkozástól ódzkodó elnökön, aki kis tanácsadói csapatoktól jutott el a félmilliós hadsereg odaküldéséig (meg is jelent annak a néhai Johnson elnöknek árnyéka Obama fölött, aki szintén hazai programjaira próbált összpontosítani, s csak belesodródott a távoli háborúba).
De ha egyszer nem lehet hagyni az iszlamista kalifátus berendezkedését. Márpedig Abu Bakr al-Bagdadi terroristavezér meglépte azt, amit Oszama bin Laden még elhamarkodottnak tartott: kikiáltotta a terroristák államát, s azt az egész muzulmán világ provokálásával kalifátusnak nevezte el. Vagyis ez már nem pusztán kóborló terrorszervezet, hanem – Irakból és Szíriából kiszakított nagy területen – megalakuló állam, amely nemcsak terrorizálja lakosságát, hanem gyakorolja is a közhatalmi funkciókat. Oszamának csak kiképzőtáborai voltak a tálib Afganisztánban, Bagdadi már kalifának tekinti magát, s felrúgva az 1916-os, britek és franciák által megvont határokat, átrajzolja a térképet. Meg az erővonalakat. A szétszaladó iraki hadseregtől megkaparintott modern amerikai fegyverekkel veszedelmesen erős – Bagdadot és az iraki Kurdisztánt fenyegető – államként jelent meg, s ezért nem volt Obamának más választása, mint a kurdok megtámogatása fegyverrel, bombázással. Vagyis ismét harci félként.
Bagdadi ezért Oszamánál is nagyobb veszély nemcsak a térségben, hanem Amerikára, a Nyugatra. Sok pénzzel bíró, s vagy háromezer(!) nyugati állampolgárságú muzulmán fanatikust soraiban tudó serege viszont szinte biztosan nemcsak Irakban fog válaszolni Obama beavatkozására, hanem európai és amerikai terrorakciókkal is. Ami az iráni vagy szíriai konfliktus esetében mindig amerikai megfontolás volt, nem „kiprovokálni” a terroristák rászabadítását a nyugati világra, az a kalifátussal hadba szállva elkerülhetetlen.
De Obama nem hagyhatta dőlni a dominókat.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
