Semmi sem fenyegeti jobban egy amerikai elnök világpolitikai tekintélyét, mint amikor elkezdik Chamberlain hajdani brit kormányfőhöz hasonlítgatni.
Ahhoz a jóhiszemű gentlemanhez, aki 1938 őszén boldogan lobogtatta és „korunk békéjének” minősítette a papírt, amelyet a müncheni négyhatalmi értekezleten Hitler sebtében aláírt, ünnepélyesen lemondva az erőszak alkalmazásáról. Hogy aztán esztendő sem teljen el és a Führer rárontson Lengyelországra, amire Chamberlain kénytelen lett elküldeni azt a hadüzenetet, amelyet olyannyira el akart kerülni. S amit a nácik szavában pillanatra sem bízó Churchill (a háborúban hamarosan utóda) megjósolt neki. A hidegháború hosszú évtizedeiben a Fehér Ház mindenkori lakója rettegett a legendás balek bélyegétől és jó néhány próbált Churchill-imitátor lenni. Néhány harcias konzervatívtól még a Peking felé nyitó (és korábban az ajtót becsapó) Nixon is megkapta e hasonlatot, de ő megúszta, mert a kínai kapcsolattal megzsarolt Moszkvától azért jobban féltek.
Most Barack Obama szeretné kinyitni az iráni karantén kapuját és – a kiszámíthatatlan katonai odacsapás helyett – alkuval szerelni le Teherán atombomba programját. Kihasználni, hogy a bombasztikus iráni elnököt egy békülékeny húrokat pengető követte, aki mintha a főajatollah támogatását is bírná egy ilyen megegyezéshez. Churchill vagy Chamberlain – ez itt a kérdés, a lépre nem csalható avagy a hiszékeny balek. A Teheránnal folyó nagyhatalmi alkudozásból olyan átmeneti egyezség bontakozik ki, amely mindkét hasonlításra alkalmat kínál.
A gyanakvók a Nyugat újabb becsapásától tartanak, teheráni színjátéktól, amelynek célja csupán az iráni gazdaságot vészesen meggyengítő szankciók enyhítése, s ezáltal a bombaprogram átmentése, ekként csak mézesmadzag a végső megállapodás ígérete, amelytől egy teheráni pálfordulással eltáncolnak, miközben a – keserves diplomáciával létrehozott – szankciórendszert már nem lehet újfent szigorítani (a nyugati cégek rajtra készen várják az iráni üzleteket). E mai Churchillek csakis a program teljes feladását, az urándúsító centrifugák és a már felhalmozott mennyiség átadását tudják az alkukészség bizonyságaként elfogadni, tehát Teherán kapitulációját.
Obama és Kerry külügyminiszter viszont inkább egy másik brit kormányfőhöz szeretne hasonlítani: a Gorbacsovval üzletet kötni kész (amúgy Vasladynek becézett) Thatcherhöz. Szerintük meg kell ragadni az iráni elnökváltással előállt alkalmat, s a szankciók némi enyhítése ösztönzést adna a teheráni mérsékelteknek. S nyilván gondolnak arra is, hogy Amerika szoros szövetségesként tekinthetett a sah Iránjára, ezt kellene más formában helyreállítani. Csakhogy a vita e ponton kiszélesedik: egy megjavuló és partnerré váló Teherán képe óhatatlanul féltékennyé teszi Amerika két mai kulcsszövetségesét. Izrael és Szaúd-Arábia fél az iráni bombától és egy amerikai partnerként megjelenő új riválistól is. Tovább bonyolítja a képletet a maga közel-keleti befolyására gondoló Párizs, amely egyelőre – Obamának kínosan – „balekalkunak” nevezte a körvonalazódó egyezséget.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
