Csodát kellene csinálnia ahhoz az osztrák politika „csodagyerekének”, hogy koalíciós partnerének kiválasztása ne váltson ki viharos tiltakozásokat. Kurz nem véletlenül óvakodott elárulni szándékait, s húzza az időt a pártokkal való tárgyalásokra hivatkozva.
Ellentétben a sebtében döntő sajtóval, amely máris összeházasította a (taktikusan mérséklődött) szélsőjobb FPÖ-vel, a múlt vasárnapi választások másik nyertesével, a Néppárt újsütetű diadalmas vezére ifjú kora ellenére már elég tapasztalt politikusnak számít, vagyis alighanem tisztában van bármely döntése súlyával. A saját konzervatív pártját tényleg csodaszámba menően választási győzelemre vivő Kurz tudhatja, hogy most az ő választásának érdemi hatása lesz nemcsak Ausztria, hanem Európa jövőjére is.
Kétségtelen az osztrák politika jobbratolódása, miként az is meghatározó, hogy ennek mindkét haszonélvezője a migránskérdést meglovagolva növelte mandátumai számát. Viszont a több évtizedes múltú szocdem–néppárti nagykoalíció mégsem mondható sima vesztesnek, hiszen az SPÖ megőrizte mandátumait, s Kurz ennek külügyminisztereként szaporította az ÖVP-ét. Most ő került nyeregbe, de a két lehetséges koalíciós partner ugyanannyit hozna a parlamenti többséghez, tehát nyilvánvalóan a politikai megfontolás a perdöntő. Noha persze személyiek is. Kurz és pártja nehezen viselte a kisebbik partner szerepét, s a kampány csak fokozta az – utálatig jutó – ellentéteket. De ettől még akár meg is alkudhatnak az immár fordított felállásban. Míg másfelől Kurz is eltűnődhet azon, hogy valóban muszáj-e összeállnia Strachéval, aki – amint az osztrák politikának – neki is a fejére nőhet, csodagyerek ide vagy oda, a kormányzás koptat. A kérdés: kit inkább? A kancellárt, avagy a „vicét”, a partner vezérét? Majd két évtizede Schüssel – akkor európai vihart kavaró – döntése az FPÖ-t vezető Haider pártjának (de nem neki személyesen) felajánlott közös kormányzásra átmenetileg sikeresen „lekoptatta” a szélsőjobbot. Csakhogy az visszakapaszkodott, tavaly kis híján elnökválasztást nyert, s most szintúgy lendületben van.
Való igaz: a radikálisok elvesznek a kormányzás rejtelmeiben, Schüssel ezért volt elég sikeres, ahogy a nyolcvanas években Mitterrand is a kommunisták bevonásával, de ezzel csínján kell bánni. S nemcsak az intő példa miatt: 1932 januárjában az egykori jobboldali vezetők ezzel érvelve mentek bele Hitler kancellárságába, fél évnél többet nem adva neki…
De Strache legalább olyan ügyes és korszerű, mint maga Kurz, ekként ez kockázatos játszma. Viszont a csodagyerek is egykönnyen átalakulhat saját kampányszerepévé, amint a szélsőjobb szólamait kisajátító keleti szomszéd néppártnál történt.
Hogyne, Ausztria „orbanizálódásának” szerencsére tradicionális és történelmi korlátai vannak, a jogállamot a Habsburgok óta jobban tisztelik, kijátszásában aligha lesznek Budapest és Varsó partnerei.
S vélhetően az uniós adományokból élő V4 csoport sem csábítja a brüsszeli kassza befizetőjét, no meg nemcsak bőrszín és vallás okán berzenkednek a jövevényektől. Nem egyszerű hát Kurz dilemmája. Ha mégis balra fordul partnerért, a szélsőjobb csap patáliát, további teret nyerve. Ha jobbra nyit, vészharangok kondulnak meg (máris) Európában. Ausztria ugyan átvészelte a nyolcvanas évek Waldheim-botrányát, de akkor a bécsi elit összezárt, most az ellenzékbe szoruló baloldal aligha lesz belátó. S a brüsszeli, berlini, párizsi megértő fogadtatás éppen annak lesz függvénye, mennyire járja Kurz tovább Strache útját, hiszen a kampány után már nincs alibije. Szóval: ki koptat el kit? – ez itt a kérdés.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!