Hollande francia elnök a párizsi merényleteket az iszlamista terrorállam hadüzenetének nevezte és deklarálta, hogy háborúban állunk vele, noha ez a hadiállapot már jó ideje létező. Párizs és vele Európa csupán új hadszíntérnek tekinthető, hiszen a „kalifátus” – berendezkedvén Irak és Szíria nagy területein – Jementől Líbián át Nigériáig „tartományainak” nevezi a vele együttműködő terroristák által uralt térségeket. Vagyis igyekszik a fiatal muzulmánok tízezreire ható propagandáját realitásnak feltüntetni: megszületett a vágyott kalifátus, amely mindenütt felvette a harcot a hitetlenekkel. Pontosan ezzel ragadta meg a nyugat-európai perifériákon elidegenedett, akár második-harmadik generációs ifjú moszlimok fantáziáját: végre egy sikeres küzdelem, igazi kitörés a sok évszázados megalázottságból.
A hangsúly tehát éppen a sikeren van, amely a győzelmet ígéri, a rettenetes – tudatosan reklámozott – brutalitás pedig a bosszúállás élvezetét a kiábrándultaknak. Ezért kulcskérdés nemcsak az irakiszíriai (az al-Kaida korábbi afganisztáni kiképzőtáboraihoz hasonló) terrorbázist szétzúzni, hanem azt a – párizsihoz hasonló merényletekkel táplált – mítoszt is, hogy a hazai fronton elszenvedett vereségeik ellenére is képesek sakkban tartani a nyugati világot. Leginkább a kudarcok realitása ábrándíthatja ki a fekete zászló alá sereglőket.
Öngyilkos merénylőket vajmi nehéz megállítani, de mint a heti hannoveri meccshalasztás példázza, a demokráciák hírszerzése sok próbálkozást meghiúsíthat.
S talán a terroristáknak sikerült az is, ami a diplomatáknak nem: kezd kialakulni végre a közös katonai fellépés. S ha ebbe Putyin (nyilván egyaránt védve szíriai támaszpontját és kiszabadulni akarván az Ukrajna miatti karanténból) „beszállt”, az iraki fiaskó emlékével küzdő Obama sem maradhat le, kivált Hollande mögött. Csak továbbra is bökkenő, hogy a nagy- és helyi kishatalmak mind másként képzelik el az Iszlám Állam nélküli térséget.
Fel kellene fogni, hogy a moszlimok nélkül, kivált ellenükre még az iszlamisták bázisát sem lehet szétzúzni, még kevésbé rákos áttétekhez hasonlóan elterjedt befolyásukat. S be kell látni, hogy a terroristáknak nemcsak az emberek folyamatos fenyegetése a céljuk, s vele a történelmi revánsra vágyók toborzása, hanem a demokratikus országok (többségében keresztény) lakosságának összeugrasztása a muzulmánokkal odahaza és világszerte. Új vallásháború a szekuláris Nyugattal. S ez is nagyon tudatos: az amerikaiak iraki beavatkozása nyomán pontosan ezt tették, sajnos sikeresen. Akkor a merényleteket a síita szent helyek ellen követték el, ráuszítva őket a szunnitákra.
A Bush-kormányzat is kezükre játszott, amikor mindenhonnan kiszorította a megbuktatott baathista rezsim (szunnita) embereit, amiben a Bagdadban berendezkedő síita dominanciájú kormányzat jó partnere volt. S így váltak az iraki (és később az Asszad alavita kisebbsége által terrorizált szíriai) szunnita törzsek (több millió ember!) a későbbi Iszlám Állam rokonszenvezőivé, Szaddám hajdani tisztjei pedig profi szervezőivé. Akik most Európában és Amerikában, belpolitikai, hatalmi haszonlesésből szítják a természetesen megfélemlített emberek – menekült- és moszlimellenes – indulatait, valójában a terrorállamot segítik céljai eléréséhez. Ennek előző vezére, Zarkawi egy évtizede Oszama bin Ladennnek levélben fejtette ki, hogy a világot polarizálni kell, s felszámolni a moszlimok és keresztények közti „szürke zónát”, amelyben előbbiek békésen élhetnek együtt az utóbbiakkal. S ha a nyugati társadalmak ellenségesen kezelik a muzulmánokat (vagy éppen most a terrorállam elől menekülőket, akiket az elítél!), azoknak nem lesz más választásuk, mint vagy feladni hitüket, vagy a kalifátus védőszárnyai alá menekülni. Ki hát a terroristák igazi segítője? Az „egyetlen szíriait sem!” jelszót hirdető amerikai republikánusok, a minden menekültben terroristát látó európai szélsőjobboldaliak, avagy teszem azt, Obama és utódjelöltje, a nála harcra elszántabb Hillary Clinton, akik befogadóak és nem hajlandók „iszlámozni”?!
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
