Obama a keddi eredménytől függetlenül is mindenképpen „béna kacsa” lenne elnöksége utolsó negyedére, ahogyan rendre azok lettek a – többször már meg nem választható – kétszeri győztesek, hiszen e kifejezést is rájuk találták ki. A politika és csinálói ekkor már az utódlásra összpontosítanak, s nem a távozónál, hanem a Fehér Házba beköltözésre esélyeseknél helyezkednek.
Így legfeljebb a „bénább” helytálló megjelölés, bár a szenátusi többség elvesztése korántsem változtat drámaian az elnök helyzetén: a republikánus irányítású képviselőház eddig is keresztbefeküdt minden törvényjavaslatának. Márpedig az amerikai rendszer államfő és kongresszus együttműködését követeli meg, s ha utóbbi egyik vagy mindkét házában az ellenpárt dominál (az elmúlt fél évszázadban gyakran), akkor vagy találnak kompromisszumos megoldást, vagy bekövetkezik az a holtpont, amelyről Obama elnöki rendeletekkel kormányozva próbál elmozdulni. Amiért az őt sarokban tartani akaró jobboldal alkotmánysértéssel vádolta, ám a képviselőházban többségben lévő republikánusok csak fenyegetőztek az elnökperrel, noha megszavazhatták volna, de emlékeztek ennek bumeránghatására Clinton meghurcolásából.
Kedden vitathatatlanul a jobboldal által túlságosan – és progresszív körökben nem eléggé – baloldalinak tartott Obama vesztett és nem a republikánusok nyertek. Mert az alacsony (alig egyharmados) részvétel fő oka a demokrata szavazótábor kulcscsoportjainak (fiataloknak, egyedülálló nőknek, színeseknek, latinóknak) a távolmaradása, akiknek életkörülményei nem javultak lényegesen, s így csalódtak a nagy változások ígéretével megválasztott politikusban. A jobboldal annyiban nyert, hogy bevált az Obamát első perctől fogva ellenző, sőt szélsőségeseik által el sem fogadó stratégiájuk: az új szenátusi többségi vezér, McConnell már 2008-ban bevallotta, hogy fő célja az elnök kudarcának elérése.
S ahogyan Paul Krugman írja a pénteki New York Timesban, „a republikánus diadal legnagyobb titka annak felfedezése, hogy a szabotázs határát súroló obstrukciós politika győztes stratégia”. Ismerős képlet.
Most persze Obama és McConnell egyaránt ígéri az együttműködést, de az elnök saját pártjában lázonganának, ha túl sok engedményt tenne, míg a szenátusi vezért kétfelé csábítják: az egyezkedésre hajlamosakat nyíltan megzsaroló szélsőségesei gyakorlatilag bojkottálnák a Fehér Házat, az eszesebb republikánusok viszont veszélyesnek tartják a kérlelhetetlenséget, amelyet a demokraták a „Semmittevő Kongresszus” megbélyegzéssel használnának ki 2016-ban (ezt tette sikerrel Truman 1948-ban hasonló törvényhozási helyzetben). Ráadásul a belpolitikailag még jobban beszorult Obama nyilván a külpolitika felé fordul, amint elődei is tették (Reagan az utolsó negyedben kötött alkut Gorbacsovval).
S a republikánusoknak nehéz lenne vitathatatlanul amerikai érdeket szolgáló elnöki húzásokat ellenezni. Történetesen ezért is hiú remény a mi jobboldalunkon rájuk számítani, mert éppen ők a legharciasabbak Putyinnal – és akként nyilván a vele flörtölőkkel – szemben.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!