Merkel is úgy járt, mint korábban Obama: túlbecsülte a saját és alulbecsülte – eszközökben nem válogató – ellenfelei lehetőségeit. Elnökjelöltként az amerikai lázba hozta híveit: „Igen, meg tudjuk tenni!” Bejutván a Fehér Házba és szembekerülve a legyőzött, ám a kongresszusban erős riválisok mindent tagadó, jottányi együttműködésre sem hajlandó magatartásával, Obama ígéretéhez képest jóval kevesebbet tudott elérni, bár korántsem lebecsülendőt (gazdasági kilábalást, egészségügyi reformot).
A német kancellárt azért bírálják barátai is, s csepülik ellenségei, mert azt merte mondani a menekültválságra, hogy „megbirkózunk vele”. Kifejezetten groteszk, hogy attól lett a nacionalisták céltáblája, mert többre tartotta nemzetét, és a populisták pofozógépe, mert többre taksálta az uniós szolidaritást. S híres kijelentése évfordulóján most már csak annyit mondhatott, hogy birkózunk vele. Legendás pragmatizmusával letett a „megoldjuk” magabiztosságáról és helyébe a „próbáljuk kezelni” óvatos politikáját hirdeti.
De semmi jelét sem tanúsította annak, amiben ócsárlói (kivált a mi kormánypárti médiánkban) reménykednek: fel nem adja.
Merthogy a jelek szerint a politikai vesztére törők meg az ő lehetőségeit becsülik alul, s kétségtelen kudarcait képzelik nagyobbnak. Olyan „elemző” is akadt, aki nemes egyszerűséggel összeadta a Merkel menekültpolitikáját teljességében elvetők 28 százalékát az azt csupán módosítani óhajtók 54 százalékával, hogy diadalmasan hozzon ki 82 százaléknyi túlnyomó tömeget. Csakhogy a kancellár a kiigazítani kérő valós többséget látva adta „lejjebb”, s nem a totális tagadóknak engedve. Ő egy vitathatatlan tartományi politikai fiaskóban is alighanem a józan többséget látja, s nem a szalonképtelen, ám továbbra is kisebbségi párt előretörését. Nem a politikai szenzációt, hanem a higgadt kormányzással visszanyerhető szavazókat. Ezért volna elhamarkodott esztendő múlva esedékes kancellári újraválasztását temetni.
Újbóli pályázását csak a CDU decemberi kongresszusán kell jeleznie, visszalépési szándékát viszont pártérdekből mielőbb, s ez arra vall, hogy negyedik ciklusára készül. Nem esélytelenül.
Hiszen bármekkorát zuhant is a korábbi toronymagasból népszerűsége, az még kis híján most is többségi, miáltal nemcsak Európa-szerte irigyelhetik kollégái, hanem még inkább odahaza a tőle messze lemaradó vetélytársai. Beleértve az esetleg pártján belülieket is, akiknek esélyeit őket bizonytalanságban tartva rontja is. Miként a migránsügyben zúgolódó bajor társpárt vezérének alkuterepét is szűkítette visszafogottságával.
S mivel a törökökkel kötött alkuja észlelhetően csökkentette a menekültáradatot, a szíriai alagút végén pedig mintha pislákolna már fény (és a dzsihadista állam szétesése is immár belátható közelségben), Merkel még bízvást arathat – ha kétvállasat nem is – pontozásos győzelmet abban a „birkózásban”. Ismételten bizonyítván, teszem azt, a mi jobboldali publicistáinknak, hogy mégsem ő a „kretén”, ahogy imádják nevezni Európa elmúlt két évtizedének legsikeresebb politikusát a földrész nem éppen legsikeresebb országában.
Pedig utóbbinak éppenséggel elemi, igen: nemzeti érdeke lenne, hogy jövő ilyenkor ne Merkel humánus céljainak kudarcáról szóljon a krónika, hanem a törzsi villongások korát idéző ellenlábasai felsüléséről.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!