Megint többet árult el a kép, mint ami elhangzott: ott állt Teherán tárgyalója a világvezető diplomatákkal, országa lobogója egy volt a sorban: a híres Le Carré regény címét idézve, Irán bejött a hidegről. Négy és fél évtizeddel Khomeini forradalmát követően, megkezdte visszatérését a nemzetközi szalonképességhez. Ahogyan az EU külügyi biztosa közhírré tette: megszabtuk az iráni atomprogramot kordában tartó (vagyis a bombacsinálást meg nem engedő és cserében a szankciókat feloldó) végleges megállapodás „paramétereit”. Ezek alapján készül el nyárra a végleges szöveg.
Világunk nagyhatalmai ültek a tárgyalóasztalnál szemben Iránnal, ám a (kedd éjféli határidőt egészen csütörtök estig tologató) nagy alkudozás két igazi meghatározója Washington és Teherán képviselője volt. Az amerikai diplomácia vezetője a Szadat–Begin különbéke óta nem ült végig ilyen maratoni tárgyalást, hazai bírálói meg is vádolták Kerryt, hogy nem is merte megszakítani az egyezkedést, miközben az irániak jól kihasználták a nyugatiak (és persze oroszok, kínaiak) által megszabott határidő nyomását. Ám ez a részvita is jól jelzi, hogy a két fő tárgyalópartnernek alighanem könnyebb dolga volt egymással, mint mindkettőnek a saját hátországában. Az engedményre sohasem hajlók nem tudnak megbékélni a kompromisszumot elfogadókkal (1990-ben Jakovlev, Gorbacsov tanácsadója mondta Washingtonban, hogy még fogunk maguknak ellenségként hiányozni; no, erről most Putyin mintha gondoskodna…). Irán kérlelhetetlenjei okkal sejtik, hogy a lábuk alól húzhatja ki a perzsa szőnyeget, ha hazájuk ismét elfogadottá válik Nyugaton, Amerikában a republikánusok nemcsak az alkut vitatják, hanem a demokraták világpolitikai sikerét sem szeretnék az elnökválasztás előtti esztendőben (1972-ben Nixon győzelmét jócskán elősegítette a „kínai nyitás”).
S most is egy „gonosz birodalom” kötött alkut a „Nagy Sátánnal”, ha az elmúlt évtizedek során egymásra aggatott becsmérlő minősítésekre gondolunk, s hogy ezektől tudtak kölcsönösen eltávolodni, már az is történelmi jelentőségű. De hát maga Reagan is képes lett egyezkedni az általa kinevezett eredeti gonosz (szovjet) birodalommal, s biztosra vehetjük, hogy az Iránnal való meg-, sőt kiegyezést egész elnöksége legfontosabb céljának tekintő lausanne-i tárgyalások minden apró részletét figyelemmel követő Obama szeme előtt e birodalom előbb megszelídülése, majd megszűnése lebegett. A Fehér Ház egyértelműen arra számít, hogy Iránban a következő évtized során hasonló evolúció megy végbe, s a mai – a nyugati világot ellenségének tartó – teheráni rezsim is megváltozik (a főember, Khamenei ajatollah már 75 éves). S ahogyan történt Kelet-Európában is vagy Kínában, a rendszer reformálói kerekednek felül konzervatívjain (a New York Times egyik publicistája szerint, ha Amerika – az iráni alku mai ellenzőinek receptje szerint – a hatvanas években katonai csapást mért volna az akkor bejelentkezett pekingi atomhatalomra, talán még ma is a maoisták lennének ott hatalmon).
Obama csütörtök este „megfogta” a pár hete őt kínos helyzetbe hozó Netanjahut: mivel ő is a „lehető legjobb” békés megoldást előnyben részesítette a katonai akcióval szemben, most ezt kapja meg a világgal együtt Izrael is, amelynek biztonsága – mondta nyomatékkal az elnök – változatlanul Amerika prioritása. Úgy tűnik, nehéz lesz e kákán meglelni a csomót.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
