Theresa May rendkívüli választással akarta – a Brexit-alkudozásra készülve – megerősíteni hatalmát, s e hazárdjátékába ugyanúgy belebukott, mint tory kormányfőelődje a brit uniós kilépés népszavazásával.
Donald Trump próbálta kisiklatni a kulcsembere és kampánya orosz kapcsolatainak vizsgálatát, kirúgta a leállni nem hajlandó FBI-igazgatót, akinek csütörtöki szenátusi meghallgatása nyomán megjelent a láthatáron az – általa lehazugozott – elnök bukásának réme. Mindkét elhajított bot bumerángként kólintotta főbe eldobóját. Tényleg Shakespeare- drámába illően, amire maga Comey utalt, amikor a rá nyomást gyakorló Trumpról beszélve felidézte a Thomas Becketet meggyilkoltató II. Henrik szavait: ki szabadít meg ettől a kellemetlenkedő paptól? Trump megszabadulhatott egy kellemetlenkedő FBI-főnöktől, ám most egy volt FBI-igazgató különleges ügyészként, tehát nagyobb jogkörrel nyomozza azokat az orosz kapcsolatokat. Theresa May is tévesen mérte fel lehetőségeit.
Bizonytalannak érezve a Camerontól örökölt csekély alsóházi többségét, s saját jogú kormányfői felhatalmazásra törekedve megszegte tavalyi szavát, hogy nem lesznek előrehozott választások.
De hát felettébb csábítónak tűnt a túl balosnak tartott Corbyn vezette Munkáspárt fölött aratható fölényes győzelem. Amikor May meghirdette a júniusi szavazást, minden felmérés nagy, sőt hatalmas többséggel kecsegtette. Ironikus módon a tavaly júniusi Brexit-szavazás haszonélvezője elfeledkezett nemcsak a közvélemény-kutatók akkori kudarcáról, hanem arról, ami lényegesebb: a politikusokkal és politikai trükkökkel szembeni tömeges, kiszámíthatatlan elégedetlenségről. S bizony a valóban baloldalinak mondható, a korábbiaknál szélesebb körű indulatokról, amelyek Amerikában Sanders szenátort lendítették a demokrata elnökjelöltség közelébe (és amelyek populista hatását a lecsúszott dolgozókra Trump kamatoztatta).
Ráadásul Mayről kiderült, hogy csapnivaló kampányoló, feszengett, sőt olykor zavartnak tűnt, nem is ment bele a tévévitába, amivel csak átengedte a terepet a többi pártvezérnek. Míg Corbyn szintén shakespeare-i elvhez híven, hű volt önmagához, olyan maradt, a pártja balszélén évtizedek óta ismert és köznapian lezser ember, akinek megismerték.
S amikor a szavazók a hitelességet díjazzák, ez láthatóan bejött, pláne May pálfordulásaival összevetve.
Most úgy kellene belevágni a következő hétre tervezett Brexit-alkudozásba az EU-val, hogy a toryknak koalíciót kellene kötniük valakivel, s ha nem megy, akkor bizony Corbyn jöhet próbálkozni. Lévén a világháború óta Cameroné volt az első koalíciós brit kormány, ez bizony szokatlan még Londonban.
Comey is hű volt önmagához, fegyelmezett bűnüldöző, s dörzsölt washingtoni bennfentes. „Füstölgő pisztolyt” még ő sem prezentált, ám a füst szaga már érződött a szenátusi teremben. S egyre inkább felidéződik a Watergate-botrány. Nem véletlenül szólaltatták meg a tévék John Deant, a Fehér Ház hajdani jogtanácsosát, aki rávallott Nixonra. Amíg a hangszalagok elő nem kerültek, az ő szava állt szemben a tagadó elnökével. Ahogy most a menesztett FBI-igazgatóé a mai elnök csapatának váltig tagadásával. Comey hazugnak nevezte Trumpot, s megerősítette az általa már kiszivárogtatott sztorit: az elnök virágnyelven (gorombábbak szerint maffiastílusban) próbálta leterelni a kutakodásról, ami szerinte „felhő” kormányzása fölött. Bizony, s egyre komorabb.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!