Hegyek vajúdásaként hatott a maratoni uniós csúcstalálkozó, amely azonban – legalábbis az EU gazdaságának méretéhez vagy éppen állami büdzséihez képest – egeret szült, amit viszont a részvevő kormányfők tetszésük és ízlésük szerint akár elefántként is bemutathatnak hazai publikumuknak.
Mert két dolgot biztosra vehettünk az őszi egyezkedési kudarcok nyomán: amikor már halaszthatatlan megállapodni, akkor (híven a közös piaci hagyományokhoz) az utolsó utáni pillanatban létrejön az alku, s úgy, hogy azt mindenki sikerként tálalhatja a saját porondján. A miniszterelnökök politikusok, akik kölcsönösen tisztában vannak egymás sikerigényével, s az EU lényege és alapelve, hogy a veszteseknek is jusson valami, amit akár fel is nagyíthatnak. A lehető világok legjobbikával dicsekvő 27 Pangloss mester távozott a brüsszeli bazárból, ahogyan a világsajtó egy névtelenül maradt csúcsozó szavait felkapva emlegette az alkudozást, s nem Orbán az egyetlen, aki a számokkal (meg az euró-forint árfolyammal) trükközve képes többnek láttatni a kevesebbet. Ami annál is könnyebb a dicsekvőknek, mert miként az igazi bazárban, az elhúzódó vitában elsőként elhangzott számokat sohasem szabad véglegesnek tekinteni, s ezért lehet is „ahhoz képest” alapon érvelni.
Így akár a nagy államok költségvetésében kerekítési összegnek is felfogható az alig évi ötmilliárd euróra rúgó kiadáscsökkentés, amely nekik inkább jelképes jelentőségű, csak a kicsiknek és szegényeknek fontos minden cent (nálunk szinte semmi sem épül már enélkül, ezért kétes – hiszen állapotainkról árulkodik – azzal dicsekedni, hogy másodikok vagyunk a megtámogatottak listáján). Megint kiderült persze, hogy az integráció magasztalása és a zsebbe nyúlás között különbség van a tehetős államok esetében, amelyek a kedvezőtlen gazdasági helyzetben a takarékoskodást követelték a csúcstól. Sokat elárul a bonyolult uniós erőviszonyokról, hogy német Merkel hagyta a londoni hátországában szorongatott Cameront „nyerni”, akár Hollande „megsértődését” is kockáztatva (a francia elnök nem ment el hármójuk egyeztetésére és még a mobilját is kikapcsolta arra az időre, miközben persze azért sikerrel védelmezte az országának járó – és az uniós büdzsét túlterhelő – aránytalanul nagy agrárfinanszírozást). Vagyis nem volt hiány a bazári alkudozásból, mindenkinek meg kellett nyugtatnia a fokozódóan euroszkeptikussá váló hazai közvéleményét. A britnek leginkább, akinek – a csökkentés fő szorgalmazójának – úgy kellett nyernie, hogy az otthoni uniópárti sajtó bizonygathassa: mégis érdemes bennmaradni. Paradox módon Cameron saját tory pártjának nacionalista többsége lett ekként vesztes.
A lényeg persze az, hogy a mindenütt (bizony még nálunk is!) megszorításokra kényszerülő kormányfők kénytelenek voltak – először az integráció történetében – összébb húzni az uniós nadrágszíjat is, s kicsit kurtítani a mindenütt kedvenc bűnbaknak számító brüsszeli apparátus kiadásain is, ami ugyan elhanyagolható, ám annál szimbolikusabb tétel. De nem túl derűlátó jövőképről árulkodik.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!