Találékony kormányfőnk van, ez tagadhatatlan. Sosem fogy ki az ellenségeiből, már csak azért sem, mert ő maga kreálja őket. Ebben is páratlanul leleményes.
Pedig nincs könnyű dolga, hiszen a mumusokkal táplált táborának csillapíthatatlan az étvágya, s az, ugye, evés közben növekszik. Brüsszel például egyszer már volt Moszkva, s mivel ezt akkor az unióban is rossz néven vették, egy időre szolidabban kellett példálózni, utóvégre a mondás szerint nem harapunk a kézbe, amely minket etet.
Csakhogy időközben Orbán étvágya is megnőtt, már nem éri be a – persze kevésbé gorombán – minden uniós kormányfőnél megszokott bűnbakkereséssel, hiszen a legújabb szabadságharca már korántsem korlátozódik a biztos hazai porondra. A migránstéma meglovagolásával kivágtatott az európaira, s nyilván hízelgett hiúságának, ha a német kancellár ellenlábasaként emlegeti a nyugati sajtó. S ez immár igazi harc, nem a fondorlatosan imitált, csak szóháborús, mint volt a Valutaalappal vagy a mindenhatónak feltupírozott Sorossal. S ha a lengyel pápa megválasztása után netán még Sztálin sem firtatta volna oly gúnyosan, hány hadosztálya van is a Vatikán lakójának, talán kormányfőnk is túl messzire kalandozott.
Mert – ellentétben Moszkvával – Brüsszelnek sincsenek szabadságharcokat leverő hadosztályai, viszont földrészünk nagyhatalmai attól kapták e besorolásukat, hogy megvédik érdekeiket. Például olyantól, aki szét akarná verni amúgy is repedező uniójukat.
Mert ugyan tragikomikus hallani, hogy az emlékező szónok éppen ’56 évfordulóján beszél szovjetizált brüsszeli hatalomról, hiszen neki nem kell tartania katonai beavatkozástól, s az önkéntes uniós tagságot hogyan is fenyegethetné birodalmi betagosítás?! Orbán persze úgy keltené a kilépési szándék látszatát, hogy azt óvakodik hangoztatni a túlnyomóan Európa-párti lakosságának. Jobb híján a belső átépítő pózában tetszeleg, mintha abban neki főszerepe lehetne. Persze aki szeret kakaskodni, az vélhetően hiszi is, hogy a kakas szavára virrad, ám e szerephez sem országa nem elég nagy, sem ő maga. Legfeljebb abban a virtuális világban, mert a valóságosban alighanem már túl messzire ment. Olyan erők vezérségére vágyva, amelyek ellenére kell Európát újjáépíteni. A szolidaritásra alapozva, s nem annak tagadására. Észlelhető a reagálások hangnemén, hogy fokozódik vele kapcsolatban az ingerültség, s komolyan keresik a hadosztályok pótlékát.
Nálunk sokan kárhoztatták „Brüsszelt”, amiért tétlenül nézte a jogállam orbáni lebontását, ami nyilvánvalóan felkészületlenül érte őket; mintha a tagfelvételkor levizsgáztatott úrvezető önkényesen áttérne a baloldali közlekedésre. Mostanra azonban Orbán már az ő köreiket zavarta meg, immár nem kimentő, hanem önmentő beavatkozás kell. Egy, ráadásul neki kétszer is többséget szavazó országon lehet csupán sajnálkozni, de önmagukon biztos segíteni fognak. Kétségtelenül tragikus lenne, ha most tényleg cserbenhagynának, hiszen ’56-ban tehetetlenek voltak a geopolitikai helyzet folytán. De miként a Rómát belülről bomlasztónak szegezte Cicero, előbb-utóbb el fog hangzani abban a „szovjetizált” Brüsszelben (és Berlinben, Párizsban, és persze a clintoni Washingtonban) is a klasszikus kérdés a budapesti Catilinához: meddig élsz vissza türelmünkkel?!
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!