Mindannyian sejtjük – és a történelmi tapasztalatok alapján valójában tudjuk is –, hogy a neonácik mit kezdenének a demokráciával, amint azt kihasználva hatalomra kerülnének.
Dilemmájuk a demokráciáknak van, amelyek gyakran nem tudják, hogy mit kezdjenek a neonácikkal. Bár az érettebb demokráciák azért korántsem tehetetlenek és tétlenek. Ugyan a jogállami elvek és a szólásszabadság biztosítása ott is megkötik a hatóságok és kormányok kezét, sokszor megtalálják a módját a hatékony korlátozásnak. Amiben a társadalom nagy többségének aktív támogatására számíthatnak, a szélsőségesek elleni fellépés ekként közös. Amikor francia ultrák észak-afrikaiakat gyilkoltak, a tiltakozó menetben ott vonult Mitterrand elnök is, miként a már demokratikus Csehországban a prágai érsek is (és igen: a régi nácik rémtetteire emlékező Élet menetében a magyar bíboros). Ám a lényeg: több nyugati jogállamban sem tartották demokráciacsorbítónak a holokauszt-tagadás tiltását. A korlátlan szólásszabadságára büszke – és eltérő történelmű, hagyományú – Amerika is kénytelen mind több eszközt (például megfigyelést) igénybe venni egyre többször veszélyessé váló szélsőségesei kordában tartására, s a faji meg egyéb gyűlölet alapján elkövetett bűnöket elrettentő szigorral megtorolni.
A náci múltjukat példásan és főleg kibúvók nélkül megtagadó németek évek óta latolgatják a tartományi parlamentek némelyikébe is bejutott neonáci pártjuk betiltását, ám az e heti rendőrségi rajtaütés több tucat e párthoz köthető csoporton jelzi, hogy a jogállammal ügyesen packázók körül szorul a hurok. Már csak azért is, mert a német közélet ezt megköveteli: minden neonáci megmozdulásra – számbeli fölényt mutató – ellentüntetéssel reagál, politikusai karanténban tartják a parlamenti képviselőiket. Ahogyan Angliában is – a médiával karöltve – az ottani újfasisztákat, hiába követelnek maguknak fórumot. A demokrácia megtagadja tagadóit. Mindig elsőrendű jelentőségű, mert az embereknek példát statuál, hogy a társadalmi elit miként reagál a szélsőségekre, s hogy milyen gyorsan. Ausztriában azonnal nemcsak botrány lett abból, hogy a szélsőjobboldali pártelnök közösségi honlapra tett egy antiszemita jellegű karikatúrát, hanem hatósági vizsgálat is.
Ehhez képest – tapintatos főpolgármesteri szóhasználattal – „necces”, hogy az antiszemita szerző önmagához hű darabját csupán e minősítéssel és főként alapos késéssel javallaná nem bemutatni abban a színházban, amelyet éppen ő adott a drámaíró követőinek kezére. S a hozzáfűzött mentegetőzés éppúgy tragikomikus, amint az egy hetet késett kormányzati ejnye az izraeliek elleni meccsen végig zengő zsidózásra. A jogállammal való takarózás pedig elfogadható ugyan, de hamisan hangzik olyan hatalomtól, amely maga is imád packázni a joggal. Mennyivel hitelesebben hatott volna rögvest a meccsbotrány után! Ahogyan a felelősségét nyilván már érző főpolgármesternek sem ártott volna – a rá máskor oly jellemző – szókimondás. Avagy mégis? Az egy fenékkel két lovon lovaglók észre vehették volna, hogy így egyiket sem képesek megülni a szélsőségesek kigúnyolják és zsarolni próbálják őket, az újnyilasokat elutasítók pedig nem méltányolják igazán a megkésett gesztust. De legalább önérdekükre gondolnának: tényleg nem fogják fel, hogy mennyit ártanak – ha még lehet – a saját imázsuknak abban az Európában (és Amerikában), amely a kéztördelésüket immár cinkosságnak gyanítja? Kivált, ha ott valakinek éppen ma eszébe jut a gárdistáknak – bizony: nagy arccal – beígért két orbáni pofon.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
