Harmadszor beszélhetett Netanjahu izraeli miniszterelnök a washingtoni kongresszusban, éppen annyiszor, mint az a Churchill, akinek imitátoraként kívánt szerepelni, nem annyira az amerikai, mint az izraeli közéletben, ahol március 17-én a választók döntenek kormányáról. Persze nem a hadvezér, hanem a háború elkerülhetetlenségére figyelmeztető még magányos Churchill pózában: Netanjahu bő két évtizede alakítja ezt a szerepet.
1993-ban is a nagy brit felsült ellenlábasához, Chamberlainhez hasonlította a palesztinokkal az oslói egyezséget megkötő (és hamarosan egy szélsőséges által emiatt meggyilkolt) Rabint. S ezen pódiumon már 1996-ban is megkongatta ugyane vészharangot az iráni atombombáról. S hogy az már a küszöbön, az utóbbi esztendőkben szerinte mindig alig egy évre csak. Amikor a nagyhatalmak 2013-ban elkezdték a mostani, e hó 24-i határidőre megállapodást ígérő tárgyalásukat, Netanjahu azt „történelmi hibának” minősítette, holott éppenséggel történelmi eredmény volt az addig fokozatosan fejlődő iráni atomprogram lefékezése és így a most körvonalazódó alku lehetővé tétele.
A maga kampányszemszögéből talán be is jött neki e capitoliumi szónoklat, de sok izraelit aggaszt annak ára: nemcsak a még két évig kormányzó Obamát sértette meg a – elnökkel folyvást hadilábon álló – republikánusok meghívásának elfogadásával, hanem a jövő őszi elnökválasztáson inkább esélyes demokratákat is. Utóbbiak közül több tucat bojkottálta is a beszédet, s a maradók is kelletlenül tapsoltak a szoros szövetséges kormányfőjének, de nem a saját elnöküket sarokba szorítani próbálónak, akinek persze a republikánusok tapsorkánokkal szekundáltak. S ez akár bumeráng is lehet, mert az eddig az Irán elleni szankciószigorításra hajlani látszó demokrata politikusok most táncolnak vissza.
De maga a netanjahui „mindent vagy semmit”, a Teherán kapitulációjánál kevesebbel be nem érő stratégia is visszaüthet. Ahogyan évtizede Bush elnöknek is: Teherán akkori mérsékelt elnökének tárgyalója, a mostani államfő, Ruhani a három európai hatalommal már-már megegyezett az iráni atomprogram kordába fogásáról – a mai egyezményben körvonalazódónál sokkal alacsonyabb szinten. Azt a Fehér Ház megvétózta, hogy a mainak a már jóval több iráni urándúsítóval kelljen számolnia. S azzal, hogy ha most is elszalasztják az alkalmat, igazolva a teheráni kemény vonalat, a végén tényleg csak a katonai csapásmérés jöhet, alighanem elszabadítva a páratlan Nyugat-ellenes terrorhullámot. Míg most az irániak már kvázi szövetségesek a terrorista Iszlám Állam elleni harcban. S csupán Netanjahu meg a neki politikai célzattal tapsolók hihetik, hogy a mostani, meghiúsuló megegyezésnek lenne szankciós alternatívája: Obamának (vagy akár egy republikánus utódjának) aligha sikerülne újfent megnyernie erre Moszkvát és Pekinget.
Amúgy klasszikus vita ez az ellenséget démonizáló, s vezetését egységesnek látók és a megegyezésre hajlókat megkeresők között. Történetesen Churchill volt az első Sztálin halála után, aki tárgyalásokat sürgetett az utódokkal, akiket akkortájt a diktátor klónjainak tartottak. Különben utoljára 1920-ban hiúsította meg a republikánus washingtoni kongresszus a demokrata elnök nemzetközi megállapodását, s ezért maradt ki Amerika a Népszövetségből, ami történészek szerint megkönnyítette Hitler hatalomra jutását.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!