Immár mindenki láthatja, hogy mennyire különbözőképpen bánnak Európa és a pénzvilág irányítói a valóságos és az álságos „szabadságharcossal”. Az egyiknél csupán fejcsóválva, a másiknak fejét akarván venni. Az imitátort legfeljebb meg-megintik, megelégszenek utólagos kiigazításaival, sőt akár kozmetikázásaival is, az érdekeiket igazán sértőt mindenáron megbuktatnák, tőle még az engedményt vagy akár a végső behódolást sem fogadják el. S hogy a kulcsszerepben lévő német jobboldali politikusok bal felé utálkoznak, jobb felé megértőek, az már szinte mellékes.
Orbán olyan – gondosan kalibrált –„szabadságharcot” indított, amely csak az ő kormánypárti propagandájában sérti érdemben az európai gazdasági érdekeket. A Valutaalapot akkor rúgta ki, amikor már nem kellett (ahogy előtte már Bajnainak sem) lehívni az IMF-hitelkeretből, s rögvest visszasomfordált, amint 2011 őszén bajba került. A multikat mutyiban kárpótolva „sanyargatta”, az unióval sietős visszakozásokkal húzott ujjat, hiszen tetemes támogatása nélkül mihez is kezdene?! S közben legalább kétszer akkora megszorítást hajtott végre – magát e kifejezést fel nem vállalva –, mint a világválság után a szocialista kormányok, de ami a fő: a szociális állam leépítésében a jóléti állam nyugati ellenfeleinek eminens diákja volt. Szavakban szembeszállt a megszorításokkal, a gyakorlatban (unortodox álcával) végrehajtotta azokat.
Ellentétben görög kollégájával, aki nemcsak választást nyerő programjában hirdette a szakítást az évek óta tartó – és semmi javulást nem hozó – megszorításokkal, hanem meg is próbált dacolni a hitelezők által makacsul követelt politikával. Ezért volt, s nem Ciprasz meg pénzügyminisztere alkalmatlansága miatt reménytelen az öt hónapos, ezen a héten Görögországot technikailag már a csődig juttató alkudozás. Mostanra egyértelműen kiderült, hogy a hitelezői „trojka” és az unió vezérkara, de leginkább Berlin nem kompromisszumot keresett Athénnal, hanem ott kormányváltást akar, visszahozni azokat, akik zokszó nélkül vették be az eléjük tolt – és láthatóan nem gyógyító – orvosságot; Stiglitz vagy Krugman Nobel-díjas közgazdászok szerint inkább mérget. S ha igaz, amit Merkel mondott Varoufakisznak, akkor bizony nem Görögország megmentése végett, hanem szenvedéseinek elrettentő példáját statuálva más adósoknak: „nehogy másoknak egyáltalán eszébe jusson” – közölte állítólag a kancellár asszony.
Ciprasz akkor hirdette meg az előző hét végén a népszavazást, amikor a trojka voltaképpen ultimátumot adott neki, vagyis megszorítási listát a kért részleges adósságcsökkentés nélkül (miközben leleplezett titkos saját elemzése elismeri e recept alkalmatlan voltát). S a héten Ciprasz már hiába jutott közel a kapitulációhoz, a referendumra hivatkozva azt sem fogadták el tőle, a német pénzügyminiszter pedig nem is csinált titkot abból, hogy meg akarnak tőle szabadulni. S ekként attól, amit képviselni próbált, a megszorító politika alternatíváját keresve. A népszavazással kimenekülni akart e csapdából, de nem hagynák, s hiába mondja, hogy mindenképpen maradna – a görögök többségével együtt – az eurónál, arról és az immár mégis elképzelhetőnek tartott adósságenyhítésről nem vele szeretnének tárgyalni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
