Senki sem tudja jobban Orbánnál - pénteki ide-oda csapkodó rádióbeszéde is bizonyítja -, mennyire baljós fejlemény, hogy immár a nyugati politika csúcsszintjén minősítették putyininak, vagyis a demokráciák körében elfogadhatatlannak rezsimjét.
Az Élysée-palota mai lakója és az, aki ha ezúttal csupán férjként, ám a valószínű amerikai elnök legbizalmasabb tanácsadójaként januárban visszaköltözik a Fehér Házba. François Hollande és Bill Clinton, tehát az európai és az amerikai politika irányítóinak sorából. S Orbán tudhatja, hová is jutott autokratikus törekvéseivel, ha az írja ki a demokraták közül, aki 1998 októberében feltűnő barátsággal fogadta őt, a fiatal magyar demokrácia ifjú kormányfőjét a Fehér Házban. Hogy a következő lakó, ifjabb Bush már megorroljon rá (a 9/11 nyomán) és többé látni se akarja, hiába repülte át az óceánt. Obamánál pedig csak futószalagos mosolyfotóra futotta. De ezeket fel lehetett fogni személyes, persze politikai indítékú viszolygásnak. Most viszont egészében minősítették rezsimjét, ahogyan a nyugati mérvadó sajtó, sőt számos rangos politikus is régóta teszi – kiváltképpen a hírhedt tusványosi „illiberális” beszéd óta, amikor Orbán maga fogalmazta meg az ellene szóló legfőbb kritikát, s jószerivel modellként emlegette a tekintélyuralmi rendszereket. A hazánkról rohamosan kialakult egyre rosszabb képet persze igyekeztek a rezsim propagandistái rosszindulattal, belső ellenségek „kisúgásával” magyarázni, ami csak megerősítette a nyugati véleményeket: hiszen jól ismerik az effajta rendszerek hagyományát.
Akik emlékeznek, hogy a daliás időkben a moszkvai Pravda a burzsoá sajtó karmester vezényelte kórusáról lamentált, azok mosolyognak, ha a jogállami torzulást illető bírálataikra annyi a válasz, hogy a főmumus Soros nemcsak (az egykor elnökbuktató) Washington Postnak dirigál, hanem egy exelnöknek is (sőt netán a mostaninak is, bár e tekintetben a főminiszter ködösen fogalmazott). S ha az orbánhű főpublicista a maga bájos stílusában idiótának nevezi a francia elnököt, abból Párizsban tudják, hogy Hollande szavai célba értek. És Orbán megértette: leírták.
Ezt elsősorban magának köszönheti, főként nagyravágyásának, de mondhatni úgy is, relatív sikereinek. Ám lengyel epigonja megjelenésével és a német belpolitikába való beleártásával már komolyan megzavarta a nyugati köröket; addig csak fanyalogtak rezsimje láttán, most viszont félni kezdtek hatásától. Az általa tákolt „visegrádi” ellentömb EU-n belüli vétópolitikájától meg attól, hogy rákerült a mindenütt gondokat okozó szélsőjobb zászlajára, az uniót bomlasztó nacionalisták jelképeként. És hát az európai orosz aknamunkát szoros figyelemmel követő csúcsvezetők nemcsak a putyini modell másolása okán váltak mind gyanakvóbbá, hanem a moszkvai szálak szaporodása láttán is: az új kelet-nyugati feszültség pedig érthetően felelevenítette a hidegháborús besorolásokat és gyanakvásokat. Ha egy rezsim akként formálódik, mint a putyini, úgy reagál a bírálatokra, mint a putyini, s törekvései az európai színtéren is felettébb hasonlatosak hozzá, akkor immár Clinton és Hollande (és sejthetően Merkel) sem tehet mást, s csatlakozik a „kórushoz”.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
