Kitalálni sem lehetne szenzációsabbat egy Donald Trump–Kim Dzsongun csúcstalálkozónál, amelynek ötletével az amerikai elnök még magához képest is „csúcsot” döntött. Nem volt ehhez fogható az elmúlt században sem, hiszen a Molotov–Ribbentropp-paktum aláírásánál is csak az egyik nagyfőnök volt jelen.
Talán az 1972-es pekingi Mao–Nixon kézfogás jöhet szóba, ám azt azért megelőzte Kissinger látogatása az amerikaiak számára negyedszázada szó szerint Tiltott Városban. Nem csoda, ha megindította a fantáziát.
Már önmagában az is jó kérdés, hogy hol kerülhetne sor egy ilyen találkozóra az amerikai elnök és az észak-koreai vezető között. Bár Kim állítólag álnéven Svájcban volt diák, a phenjani diktátorok hagyományosan csak elvétve mozdulnak ki, s akkor is legfeljebb Moszkvába vagy Pekingbe. Most meg egyenesen a washingtoni Fehér Házba menne esetleg Kim? Mert egy észak-koreai Trump-látogatás már tényleg fantazmagóriának tűnik. Még akkor is, ha az állig felfegyverzett és Dél-Koreát, de még Japánt is (no meg a saját lakosságát) sakkban tartó rezsimmel muszáj lenne szót érteni. S ha sokak gyanúja szerint Kim a fenyegetőzéssel épphogy az elismerést próbálja kiprovokálni, akár ezt az árat is meg lehetne fizetni.
Winston Churchill lefordíthatatlan szójátékával élve: a szájunkat jártatni még mindig jobb, mint háborúba „járni”.
Történetesen éppen e gondolat jegyében maga a nagy brit kormányfő pendítette meg a Sztálin halála utáni első, már csúcsnak elnevezett nagyhatalmi találkozót a generalisszimusz utódaival, amelyre 1955-ben Genfben sor is került a majdnem háborúzás évei után, s azóta se szeri, se száma a kormányok összejöveteleinek.
A sugárhajtású repülőgépek világában egy kétoldalú csúcs már egyáltalán nem szenzáció, legfeljebb csak akkor – mint a héten is Merkel és Putyin esetében –, ha túl hosszúra nyúlt a szünet a legutóbbi óta politikai okokból.
Az uniós vezetők meg havonta jönnek össze, de a hét gazdasági főhatalom főnökei is évente, s már van Húszak csúcsa is. S rendre akkora felhajtással, sok tucat tanácsadói és többezres tudósítósereggel, mint hajdan a királyok vajmi ritka személyes találkozása.
Bár VIII. Henrik angol és I. Ferenc francia uralkodó „csúcsára” mindkettőt népes nemesi különítmény kísérte, a napóleoni háborúk korát lezáró, hónapokig tartó bécsi kongresszus sem csupán a császár és a cár okán kapta a „táncoló” jelzőt. Némi túlzással: a mai kormányfők gyakrabban látják külföldi kollégáikat, mint minisztereiket, de néha családtagjaikat is.
Gond csak magukkal a csúcsozókkal van. Az apparátusok alaposan felkészülnek, egy G7-csúcs közleményeit hónapokkal előbb megvitatják a fővárosokban.
A főembert is ellátják temérdek tanáccsal.
Ott azonban mégiscsak „magára marad”, ha súgnak is neki kulcsemberei. S mivel ha valaki egy ország élére került, akkor már felettébb bízik a saját politikai ösztöneiben, ez sok kockázattal jár, pláne ellenfeleknél (de olyan szövetségeseknél is, mint a Trump által meginvitált Fülöp-szigeteki „igazságosztó”).
A reykjavíki Gorbacsov–Reagan csúcson az amerikai elnök kísérői tényleg rettegtek, nehogy főnökük „kiárusítsa a boltot”. S még a profi Nixont is támadták, amikor csupán Brezsnyev tolmácsára hagyatkozott (utóbbiak a jegyzetkészítők). Ha érthető is, hogy a magában bízó csúcsozó közvetlen óhajtja szemrevételezni fő ellenlábasát, de persze partnerét is, éppen Kissinger jelezte a veszélyt: a csúcsról már nem lehet „fellebbezni”. Ifjabb Busht végigkísérte kormányzásán, hogy a Putyinnal való első tárgyalásán „belenézett a szemébe és őszinte embert látott, sőt a lelkét is”. Trump pedig már most azt fejtegeti, hogy a fiatal Kim biztosan dörzsölt srác, ha 27 évesen meg tudta szerezni a hatalmat. Mi lesz, ha majd a szemébe néz?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!