Kennedy a Castro-rezsimet sújtó embargó meghirdetése előtt az elnöki sajtótitkárral beszereztetett 1200 darabot kedvenc kubai szivarjából. Élénk példájaként annak, hogy a Floridától alig másfél száz kilométerre lévő sziget különlegesnek számított az amerikaiak számára: más karibi szigetek és közép-amerikai országok is kínálgatták magukat turistaparadicsomként, sőt szivarellátóként, de kaszinóként is, ám Kubát nem tudták leszorítani.
Az amerikai maffia is fellegvárának tekintette kaszinóival és kuplerájaival, (Lucianóék üzleti partnerként kezelték a kubai diktátor Batistát). Ennek vetett véget Fidel forradalma, az első kommunista jellegű Latin-Amerikában. S amikor Washingtonban rájöttek, hogy ez nem a hosszú évtizedek során megszokott helyi puccs, hanem – hamarosan meg is valósult szovjet befolyással járó – alapvető fordulat, s akként (1962 őszén atomháborút is kockáztató) tőszomszédsági fenyegetés, mindent megpróbáltak Castro hatalmának megdöntésére. Kezdve az emigránsok (CIA támogatta) sikertelen partraszállási kísérletétől bizarr (és a havannai veszteségei miatt felbőszült maffiát is bevonó) merényletterveken át az embargóig.
A kereskedelmi és turisztikai zárlat bevezetésekor született Obama, tizedik lakója a Fehér Háznak, amióta a Castro fivérek irányítják Kubát. S Amerika magára maradt az embargóval. Obama, aki első hivatali évében enyhítette, most levonta a következtetést, amelyre az amerikai közéletben már oly sokan jutottak: „nem csatlakoztak hozzánk mások és kevés hatása volt azon túlmenően, hogy indokot adott a kubai kormánynak népe korlátozására”. Ahogyan egy publicista írja, „valószínűleg segítettük a Castro-rezsimet hatalmon maradni, mert biztosítottunk számára bűnbakot a gazdasági és politikai fiaskóiért”. S a világon éppen az a két keményvonalas diktatúra maradt fenn változatlanul, amelyet elszigeteltek és szankciókkal sújtottak: Észak- Korea és Kuba. Míg történetesen Kelet-Európában vagy éppen Kínában és Vietnamban az enyhülés és a Nyugattal kialakított kapcsolat komoly, sőt döntő változásokhoz vezetett.
Az utóbbiban fontos szerepet játszó Vatikán már II. János Pál kubai utazásával, s most a latin-amerikai Ferenc pápa kulisszák mögötti aktív diplomáciájával ebből indult ki. Az amerikai és kubai szakértők titkos záróegyeztetésére is a Vatikánban került sor.
De legfőképpen Obama kellett ahhoz, hogy az Ovális Irodából felcsengessék a Kubát immár pragmatikusabban irányító Raul Castrót, s sor kerüljön félszázad után a történelmi telefonbeszélgetésre.
A már újra nem választható demokrata elnök vállalhatta a belpolitikai kockázatot, ironikus módon akkor, amikor a kongresszus mindkét házában a republikánusoké lett a többség, s soraikban vannak a kubai nyitás elszánt ellenfelei. Ők az embargó vázát fenntarthatják, de lényegét már nem. S e párt sem egységes, hiszen a felmérések szerint az amerikaiak, sőt Florida még nagyobb többsége a maga kubai emigráns tömbjével is nyitáspárti, miként az elnökválasztáson kulcsszerepre esélyes latin-amerikai bevándorlók majd kétharmada. Vesztes politikáról letérve, Obama talán a pártja elnökjelöltje számára győztes stratégiára váltott.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
