Hiába próbált a zsidó közösség első számú vezetője a két fővendég értelmére és érzelmére hatni, akár borsót is hányhatott volna a sokat látott falakra. Az őt követően szónokló két miniszterelnök mintha nem is hallotta volna Heisler – diplomatikus, ám szókimondó – érvelését, közte aggodalmai kifejtését. Orbán felolvasta előre megírt beszédét, s esze ágában sem volt attól eltérve reagálni, ahogyan Netanjahunak sem, pedig ő papír nélkül beszélt. Mindketten mellé.
A vendéglátó kormányfő ismét elmondta – a zsidó közönsége és az árgus szemmel odakintről figyelő antiszemita jobboldaliak közt – patikamérlegen egyensúlyozgató, éppen aktuális politikáját: megnyugtatta azokat, akiket újfent megvédeni ígért, ám nem szólt rá azokra, akiktől meg kell őket védeni. Ezúttal nem magasztalta Horthyt, de nem is marasztalta el. Ismét elítélte a hajdani együttműködést a zsidóirtókkal, ám megint elmulasztotta megróni az ahhoz vezető működést.
A vendég kormányfő pedig szép szavakkal szólt a zsidó múltról, de nem a magyarországi zsidók jelenéről, benne félelmeikről, amelyekre Heisler utalt. Úgy tűnt, a zsidó állam fejét ez, itt és most nem különösebben érdekli (odahaza némelyek felvetették, hogy egyáltalán nem).
Holott ez az este volt a háromnapos vizit jelképes csúcspontja. Vajon mennyit szentel Orbán és Netanjahu a nagyon is nyilvánvaló belpolitikai-diplomáciai megfontolásain túl éppen annak, ami különlegessé teszi a két ország viszonyát: az itt élő (az EU-ban második legnagyobb) zsidó közösség aggodalmainak.
Azt tudtuk, hogy a két nacionalista jobboldali politikus felettébb hasonló, még azonos a kampánygurujuk is, s mindkettő lobbizást remél a másiktól: Orbán Washingtonban, Netanjahu Brüsszelben. S hogy mindkettőnek szüksége is volt erre – a visegrádi csoporttal közös – nemzetközi figyelemre, utóvégre egyik sem túl kapós a nyugat-európai fővárosokban. Továbbá Soros személyében még a mumusuk is közös, bár Izraelben a sorosozás mást jelent, mint nálunk a már-már mániákus. Vagyis érthető volt ez a tüntetően derűlátó csúcstalálkozó, a barátsági és együttműködési elszerződés.
De éppen az előzmények nyomán a látogatás a Dohány utcában – megint csak itt és most – semmiképpen sem lehetett protokollrutin, puszta gesztus. Tehát egyszerűen nem hagyhatták volna figyelmen kívül a magyar zsidóság vezetőjének udvarias, de félreérthetetlen félelmeit. S hogy mégis ezt tették, az okkal fokozza ezeket az aggodalmakat. Hiszen nemcsak az aggódóval dacoltak, s nem is csupán a zsidó közösséggel, hanem a szélesebb demokratikus közvéleménnyel. Mert azt is aggasztja, ha Izrael miniszterelnökének (szűklátókörűen politikai) húzását a demokráciacsorbítók üdvözlik lelkesen, míg a szélsőségesek amolyan utólagos menlevélnek tekintik (és „antiszemita kártyáról” papolnak, mintha azt bármikor is „kijátszották” volna teljesen indokolatlanul).
Szervezői és főszereplői természetesen siettek „történelminek” minősíteni e látogatást, amely valóban első volt a maga nemében, de éppen a történelem fogja kijelölni helyét. S már most is sejthetjük, hogy a história aligha lesz kegyes hozzá. Már csak az elszalasztott lehetőség okán sem. Saját politikai hasznára megegyezett két jobboldali politikus, de sajnos nemcsak a hozzájuk apellálóval, hanem az igazi, oly égetően szükséges nemzeti kiegyezéssel is dacoltak. Nem is kérve a legérdekeltebb – és Orbán által megvédeni ígért – közösség beleegyezését. Ekként nem is csodálkozhatnak, hogy akikben élénken él még a védett házak emléke, azok kétkedve hallják a szólamot a védett hazáról.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!