Offenzívában ugyanis most kétségtelenül a szélsőségesek, a populisták vannak Amerikától Európáig. A mindent leegyszerűsítők, akik – híven hagyományaikhoz – mindig megtalálják a mumusokat, s velük meg tudják rémiszteni az embereket, előcsalogatva atavisztikus törzsi ösztönöket, márpedig Freud szerint a civilizáció lényegi feltétele azok megtagadása.
Most az ügyeletes mumusok a migránsok, az óceánon túl a latin-amerikaiak, földrészünkön a muszlimok. Ekként váltak a populista pánikkeltésben a közel-keleti hadszíntérről menekülők egyenesen hódítókká, megszállókká, e propaganda „eurábiával” riogat, iszlamizált Európával, noha a tekintélyes Pew Intézet számításai szerint csak 2050-re érhetné el kontinensünkön a muszlim vallásúak száma az ötvenmilliót, ami az unió ötszázmilliós lakosságának tíz százaléka. Ám a tízmilliókkal dobálózó rémisztés hatásos, az egyes országokban mindenütt jócskán túlbecsülik az ottani muszlimok valóságos arányát, amin a máris lefékezett migránsáradat érdemben nem sokat fog változtatni.
De a demokraták vitathatatlanul defenzívában vannak, a racionális érvek nem hatnak a szándékosan fokozott rettegés légkörében, pedig egykor – amúgy sokkal veszélyesebb helyzetben – Franklin Roosevelt éppen azzal nyugtatta meg az amerikaiakat, hogy félni csak a félelemtől kell. Sajnos ma kevés a hozzá hasonló higgadt és hatásos politikus, miközben a másik oldalon túl csábító az egyelőre sikeresnek tűnő Orbánt, vagy az osztrák Strache-t, a francia Marie Le Pent utánozni (őket a világsajtó már együtt emlegeti). S viszonylagos, utóbbiak esetében mégiscsak kisebbségi előretörésüket eltúlozni, győzelmüket önmegvalósító próféciaként megelőlegezni. De ennél is nagyobb baj, ha a demokrata politikusok maguk is elcsábulnak, s azt képzelik, populista ötletekkel győzhetnek. Holott aranyszabály, hogy ha fogékonnyá teszik az embereket e szélsőséges nézetekre, s azokat mintegy legitimálják, akkor csak kapósabbá válik az eredeti, s ők szinte megkülönböztethetetlenné. Friss példa e tévedésre a bécsi kancellár bukása. Faymann pálfordulással Merkel követőjéből támadójává vált, s jószerivel Orbán utánzójává. Igaz, az ő radikálisai jóval erősebbek, mint a német szélsőjobb, de az elnökjelöltjük 35 százaléka is csak egyharmad, útját a többség megszervezésével állni lehetne.
Friss a példa arra is, hogy a pánikpropaganda korántsem mindenható. London új főpolgármestere céltáblaként aratott rekordszámba menő győzelmet: hiába próbálták Sadiq Khant az iszlamista szélsőségesek közé sorolni, ő frontálisan ütközött rágalmazóival: „Londoni vagyok, európai, brit, angol, iszlám hitű, ázsiai eredetű, pakisztáni származású, apa és férj” – sorolta számos identitását, amiben földrészünkön oly sokakhoz hasonlít. A már bizonyított balközép politikus a New York Times publicistája szerint élő cáfolta a vádnak, hogy Európát meghódítanák a dzsihádisták (akik különben ezt a saját térségükben is hiába próbálták, s amúgy elítélik az – értelemszerűen előlük – elmenekülőket, merényleteikkel Európán csak megtorolnák a bombázásokat). Khan szerint éppen a muszlimok integrációja az iszlamisták elleni harc sikerének záloga: „ők mindenki másnál eredményesebbek lehetnek a szélsőségesek ellenében” (ezt a nyugati titkosszolgálatok vezetői máris igazolhatják).
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!