Hajszál híján kerülte el kontinensünk azt a szégyent, hogy – a második világháború után először – szélsőjobboldali elnöke legyen egyik, ráadásul a legstabilabbak és leggazdagabbak közé tartozó országának. Amint egy brit publicista írta, ha az ennyire nyílt elit- és migránsellenesség a politikai győzelem küszöbéig vihet egy jelöltet még Ausztriában is, akkor ez a vészes üzenet bárhol hatásos lehet.
Mert nem is annyira a – magát „megszelídítettnek” feltüntető – Szabadságpárt riasztja meg Európát, hanem e majdnem ötven százalék, amennyit azok után is képes volt összeszedni, hogy jószerivel összefogott elnökjelöltje ellen az osztrák politika (és egyházak) valamennyi hangadója. Ennek az elitnek persze komoly felelőssége van abban, hogy éppen csak megúsztuk e kínos fejleményt és ők külön is annak az embernek a bekerülését a Hofburgba, s vele a parlamentfeloszlatási és haderő-parancsolási jogot, aki mostani hercigeskedése előtt nem sokkal még azzal a kék – Anschluss-szimbólum – kukoricavirággal parádézott, amellyel a harmincas években a pártjuk betiltása után az ausztriai nácik sétafikáltak tüntetően.
Mert a múlt bizony kísért. Az FPÖ-t volt SS-tisztek alapították, s évtizedeken át tartotta a kapcsolatot a régi és újnácik különféle egyleteivel. Ám belpolitikai taktikai okokból (a Néppártot gyengítendő) még a szocdem Kreisky is szemet hunyt e kapcsolatok láttán, hogy aztán utódai már Haidert kapják, akivel a jobboldali Schüssel még koalíciót is kötött, Európa megrökönyödésére. S hát ez az osztrák elit bizony buzgólkodott Waldheim szerecsenmosdatásában is, s vele óhatatlanul a kínos náci múlt feledtetésében. Így nem is csoda, hogy főleg a képzetlenebb és – a bulvársajtó migráns rémtörténeteivel hergelt – vidéki lakosság szinte csak protestszavazatnak tekinthette Hofer támogatását, jócskán megnövelve az amúgy egyharmadig jutó szélsőjobb erejét. Ha ő nyer, vélhetően siet új választásokat kiírva egyengetni az utat a kancellárságig vezérének, a kétségtelenül karizmatikus Strachének.
Hétfőn este Európa fellélegzett, de meg nem nyugodhat. Ijesztően közel jutott a szélsőjobb az áttöréshez, s fenekedik máris a parlamenti választásokra, hiszen az FPÖ vezeti most a pártlistát. Ám 34 százaléka (ahogyan Hofernek az első fordulós 35) mégis csak azt jelenti, hogy majd’ kétharmad áll velük szemben, ami azonban most is csupán minimális többséget eredményezett. S a pártok versengése meg a szavazói előítéletek nem biztos, hogy a mostanihoz hasonló összefogást hoznak, kivált az ország látványos kettészakadása nyomán, aminek hatása kiszámíthatatlan. S nemcsak Ausztriában: amint tragikus lett volna a bécsi áttörés, még inkább az lenne, ha Európa bal- és jobbközép politikusai nem lennének képesek okulni a leckéből. Hiszen a centrista erők majd’ mindenütt hátrálnak, s törnek elő a szélsőségesek, vagy éppenséggel azok, akik már tőlük alig megkülönböztethetők.
Budapesten nagyon megsértődtek azon, hogy az új osztrák kancellár kormányfőnket elutasítandó példaként említette, ámde a Guardian által megszólaltatott ausztriai szavazóknak éppúgy, mint megannyi nyugati publicistának az átbillenés riasztó példájaként hazánk jutott eszébe. Ami azt sejteti, hogy az ébresztőt kapott Európa nemcsak a bécsi, hanem a budapesti leckéből is próbál tanulni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
