Madách Lucifere szerint „a rosszat, mert rossz,senki nem cselekszi, az ördög is jogcímeket idéz”, nálunk ez szokás szerint a „nemzeti érdek”, amelyet – méghozzá egész Európában egyes-egyedül – csakis Orbán képvisel, amint azt az érte lelkendezőktől naponta hallhatjuk.
Ezzel vélik lebunkózni a kormány hazánkat riasztóan elszigetelő politikájának bírálóit, ami persze a (nálunk magukat nemzetinek becéző) nacionalisták régi szokása. Csak az a nemzeti érdek, amit ők annak látnak, s csöppet sem zavarja őket, hogy a hasonlóan magabiztos elődeik egész sora kergette tragédiába a nemzetet.
Ha Orbán kinéz a Parlamentből, láthatja a világháború alatt a – Trianonnál alighanem kedvezőbb – különbéke-ajánlatok sorát elutasító Tisza szobrát, aki nyilván szintén magát tekintette a nemzeti érdek kizárólagos letéteményesének. Apropó: száz év alatt már kétszer fizettünk rá, hogy nekimentünk a szerbeknek. S azért arra talán illenék felelni, hogy ugyan miért is volna nemzetünk érdeke Európa megvetett országává válni (és a szélsőjobb, sőt a német neonácik dicséretével vigasztalódni). Mindenesetre már sikerült lenullázni hazánk ’56-ban és ’89-ben szerzett nemzetközi imázsát: akik a világsajtó címoldalain, tévéhíradóiban látható képeket nézik kerítésről, rendőrsorfalról, gáncsolásról, könnygázról, azoknak vajmi nehéz lesz újra eladni az országot.
De Orbánnak mintha ez sem volna elég: a hírhedt egész pályás letámadás politikáját kiterjesztette Európára, amelyet ráadásul rendre kioktat. No, persze, pusztán védekezve, hiszen mindenki minket támad: menekült, szomszédsági vagy nyugati kormánypolitikus. Pedig, ha a hazai publikum jó részét meg lehet is etetni a menekültekről a kormánypropagandában buzgón kialakított torz képpel, a külvilágot aligha. Amit mi keménységként reklámozunk, az ott oktalan – és főleg szükségtelen –, a menekültegyezményeket sértő (az ENSZ-főtitkárt is „sokkoló”) brutalitásnak hat; ami hirdetői szerint jogos ellentámadás az alaptalan kritikákra, az sajna kísértetiesen emlékezteti őket a tekintélyuralmi rezsimek stílusára. Kár volt megelőlegezni az illiberális államot, mert most mindenki csakis azt látja kibontakozni, s ezen nem segíthet – az amúgy sem diplomatikus – a diplomácia.
A magát nemzetmentőnek, sőt már Európa megóvójának képzelő Orbán nemcsak feleslegesen, a luxemburgi külügyminiszter szerint a neki Brüsszelből kínálgatott támogatást sorra elutasítva került ebbe a helyzetbe, hanem alighanem téved, amikor azt hiszi, hogy miként eddig, ezúttal is legyintenek ismert szabadságharcos tirádáira. Úgy szabadult ki a belpolitikai csapdából, hogy belerohant a kontinentálisba, mert ez már nem csupán retorikai hőzöngés, hanem valóban megzavarta Bécs, Berlin, Brüsszel köreit. S csúnyán visszaüthet, hogy egyre inkább az európai politikára veszélyes radikális erők amolyan vezéreként próbál tetszelegni; már nemcsak kínos a partnerkormányoknak, hanem kellemetlen is. S a menekültektől megtisztítani kívánt országával tűrhetetlen precedenst teremt a velük küszködőknek. Vajon van-e még egyáltalán lehetősége visszapávatáncolni?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!