Sok európai demokrácia irigykedhet Itáliára, hogy van egy ilyen elnöke. Aki a legkritikusabb pillanatokban képes volt az ott is jószerivel ceremoniális államfői poszton perdöntő hatalmi tényezővé válni, megmentve hazáját hol káosztól, hol kalandortól.
A 89 évesen – életkorára hivatkozva – e hónapban távozó Napolitano nemcsak jól hangzó szólamokban testesítette meg azt a nemzeti egységet, hanem (nyolcvan százalékot is elérő népszerűségi mutatóval) a politikai stabilitás fő garantálója volt válságok idején. Nem akármilyen teljesítmény ez valakitől, akit Kissinger egykor „kedvenc kommunistájának” nevezett. Majd két esztendeje, már 87 évesen kórusban kérlelte a közélet, hogy elnöki ciklusa lejárta után ne távozzék, mint elődei, hanem induljon újra, mert csak benne látják az újabb politikai káosz elkerülésének biztosítékát. Nem csoda, hiszen Napolitano legfőbb tette volt 2011 őszén megszabadítani Itáliát az ország európai tehertételétől, Berlusconitól, akinek mintegy antitézisévé vált ez a halk szavú, mindig higgadt, ám egyenes beszédű és határozott öregúr: a harsány és gátlástalan demagógnak, akinél már nem lehetett tudni, mi kínosabb, a kiteregetett szexélete vagy a jól rejtegetett korrupciói.
S ami megelőzte azt a novemberi estét, amikor a Lovag kénytelen volt Canossát járni az elnöki palotában, az Napolitano több hónapos kulisszák mögötti, változást előkészítő munkája volt: konzultációk sora nemcsak az olasz politikusokkal (Berlusconi alvezéreivel is), hanem a nemzeti bankkal, s az európai és amerikai vezetőkkel, vagyis a kulcsfontosságú szövetségesekkel, hiszen – a Lovag szertelen kormányzása jóvoltából – Itália immár a pénzügyi szakadék szélén táncolt, s segítségük nélkülözhetetlen volt. Ahogy a fáma tartja, a fő partnerországok értésre adták, s ezt az olasz elit végre felfogta, hogy egy Berlusconi navigálta országnak nem nyújtanak többé támogatást, s mielőtt ő a Quirinale-palotába érkezett, Napoliano fogadta Merkel német kancellár – ultimátumnak beillő – telefonhívását, amit utóbb persze igyekeznek tagadni.
Az a Napolitano szervezte hát meg a nagy váltást, akiben ezek szerint odahaza és a külvilágban mindenki bízott. Nem akármilyen élet megkoronázása volt ez: a (nevével is jelzett) nápolyi volt antifasiszta ellenálló, majd kommunista vezető (már akkor is pártja fő diplomatája) a magyar ’56 idején még hithű maradt, ám a csehszlovákiai „internacionalista” bevonulás után ő is szakított a moszkvai vonallal, egyike lett az eurokommunistáknak, s ekként közülük az első, aki a hidegháború idején kapott amerikai vízumot és sikeres előadásokat tartott a Harvard és Yale egyetemeken is. S akit – megannyi párttal és politikussal ellentétben – nem söpört el a kilencvenes évek elejének drámai fordulata, s első elnökké választása előtt volt belügyminiszter, házelnök is, majd a ritka rangnak számító „örökös szenátor”. S akinél a Lovag kiebrudalása után senki sem mondhatta volna hitelesebben honfitársainak, hogy „eljött a higgadtság légkörének és a kölcsönös tisztelet helyreállításának ideje”.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!